A fürdőszobaszekrényem hátsó sarka egy kozmetikai régészeti lelőhely.

Ott szobrozik az a méregdrága, retinolos éjszakai szérum, amit egy álmatlan éjjelen rendeltem meg, miután a közösségi oldalakon látható reklámok (egyáltalán minek nézek ilyeneket?) meggyőztek, hogy 25 felett ennek hiányában gyakorlatilag azonnal múmiává aszalódom. Mellette az a kókuszolajos hajpakolás van, amitől legutóbb úgy néztem ki, mint aki egy olajsütőben töltötte a délutánt (plusz kiderült, hogy a hajamnak nem tesz jót semmilyen zsíros kence), és az a rikító korallvörös rúzs, amiről a drogéria neonfényében szentül hittem, hogy egy csapásra párizsi díva lesz belőlem, de a valóságban inkább egy dühös cirkuszi bohócra hasonlítok vele (s amúgy is félek a bohócoktól).

Ezek a tégelyek a naivságom emlékművei, mert persze pontosan tudom, hogy soha többé nem fogom magamra kenni azt az uborkás arcmaszkot, ami már két költözést is túlélt, és aminek az állaga mostanra leginkább egy kiszáradt gyurmára emlékeztet, plusz még büdös is (ez egyébként a vásárlás pillanatában sem volt másképp). Mégsem vagyok képes kidobni egyiket sem. Mert az nem egyszerű lomtalanítás lenne, hanem a végső beismerése annak, hogy az a tudatos, naponta tízlépéses arcápolási rutint követő, tökéletes nő, akivé harmincéves koromra válni akartam, egyszerűen nem létezik.

A valóságban ugyanis az vagyok, aki este tizenegykor, félálomban, egy micellás vattakoronggal maszatolja el a sminkjét (már ha van rajtam smink) a kanapén, miközben azon mereng, hogy vajon megvakul-e reggelre, ha így fekszik le aludni. Másnap pedig ismét a jól bevált, unalmas, filléres hidratálómért nyúlok, és bekenem vele az arcomat, miközben a luxuslaboratóriumok minden csodafegyvere ott porosodik a szekrényben.