Augusztus 26. Amerikában a női egyenjogúság napja (Women’s Equality Day), amely arra emlékeztet, hogy 1920-ban ezen a napon iktatták be az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának 19. kiegészítését, ami biztosította a nők szavazati jogát. Ez bennünket nem nagyon érint – gondolhatnák, hiszen nekünk is megvan a saját március 8-unk. Csakhogy míg a tavaszi ünnepen hóvirágokkal, tulipánokkal és nárciszokkal fedjük el a társadalmi egyenjogúság és a nők jogainak elismerésének problematikáját, és csak mantrázzuk a szebbik, a gyengébb nem tiszteletét, addig egy másik kontinens emléknapján talán megbocsátható, ha a nagy egyenjogúság közepette néhány egyenetlenségre rávilágítunk.

Vegyük például a láthatatlan munkát. Azt, amitől egy család működik, mégsem kerül bele a családi könyvelésbe. Ki tudja, mikor van a gyermeknek szülői értekezlete? Ki tartja számon, hogy elfogyott a mosószer, kinőtte a gyermek az ünneplőt, mikor kell időpontot kérni az orvoshoz, és kinek kell ajándékot venni az osztálytárs születésnapjára? Lehet, hogy a férfi is főz, mosogat, de a háztartás nem attól lesz egyenlő, hogy mindketten megfogják a porszívót. Hanem attól, hogy nem az egyikük fejében fut folyamatosan a család teljes háttérprogramja.

Aztán ott a munkahely. A nő dolgozik, ugyanúgy teljesít, ugyanúgy lehet ambiciózus, ugyanúgy lehet jó vezető, a statisztikák szerint viszont még mindig kevesebbet keres, mint a hasonló pozícióban levő férfi. És amikor családot alapít, a munkából kieső idő, a mifelénk alig létező részmunkaidős állások, a gyermek betegsége miatti hiányzások és a gondozási feladatok jellemzően nagyobbrészt még mindig rá esnek. És bár mára már mindenki korrekt, és nem teszik fel a kérdést, de azért még mindig Damoklész kardjaként lebeg a nők feje fölött az állásinterjún, hogy vajon gyereket tervez? Egy férfinál a családalapítás sokszor életrajzi adat, egy nőnél könnyen karrierkockázattá válik. Elég csak arra gondolnunk, hogy ha este vagy hétvégén kell munkaügyben valahol megjelenni, a nőktől kedvesen, érdeklődve megkérdezik, hogy kivel maradtak otthon a gyerekek, a férfinak értelemszerűen jár, hogy bármikor bárhová elmenjen a családja nélkül.

És végül van egy egyenlőtlenség, amelyet nem lehet fizetési kimutatásokkal megfogni: a biztonság. Hány férfi gondolja végig este, hogy melyik útvonalon menjen haza, kitől kérjen telefonos társaságot, kinél legyen a kulcs a kezében, és melyik utcába ne forduljon be egyedül? Hány férfi küld üzenetet a barátnőjének vagy a barátjának, hogy „hazaértem”, csak azért, hogy valaki tudja, hol van? A nők jelentős része számára ezek nem rendkívüli óvatossági intézkedések, hanem a mindennapi élet apró rutinjai. És akkor még nem beszéltünk a brutális nőgyilkosságokról, például a mezőméhesi 23 éves Anda Maria Gyurcáról, akit az az Emil Gânj gyilkolt meg hidegvérrel, akit több mint egy éve keresnek a hatóságok. 

Papíron valóban egyenlők vagyunk: szavazhatunk, dolgozhatunk, vezethetünk, dönthetünk – és ez nem kis vívmány, hanem százévnyi küzdelem eredménye. De az egyenjogúság nem a jogszabályok végén kezdődik, hanem a konyhában, a munkahelyen és azon az esti utcán, ahol valaki még mindig megszorítja a kulcsát vagy a paprikasprayt a zsebében. Talán ezért érdemes augusztus 26-ára nem úgy tekinteni, mint egy távoli amerikai emléknapra, hanem mint egy kérdésre, amelyet magunknak kell feltennünk: ha valóban egyenlők vagyunk, miért ennyire ismerősek ezek a történetek?