Naivan azt gondoltam, hogy legyőztem egy generációs beidegződést, amikor száműztem a lakásból a műanyag szatyrokat és átálltam környezetbarát textilzsákokra. Aztán észrevettem, hogy most már az „anyagneccekkel” teszem ugyanazt, mint nagyanyáink a műanyag zacskókkal: egymásba gyömöszölöm őket, a legnagyobb őrzi a többi kisebbet. Bár az anyag más lett, a szokás ugyanaz maradt.

De ezt a tartalékoló ösztönt nem a bolti zacskók hívták életre. Ezt örököltük. Felmenőink még gondosan elmostak valamennyi fagylaltos- és tejfölösdobozt, kisimították a csomagolópapírt, és feltekerték a már – vagy inkább még csak – egyszer használt madzagot, mert „jó lesz az még valamire”. Az ő életükben a gyűjtögetés és tartalékolás nem öncélú garasoskodás volt, hanem a hiánygazdaság utáni tiszteletre méltó óvatosság.

Én viszont már egészen más világban nőttem fel, mégis pont ugyanezt a reflexet működtetem – csak a díszlet változott, a kellékek modernebbek. Több korombéli finom porcelán kávéscsészéket kapott útravalóul, amelyeket a nagymama évtizedekig óvott a vitrinben. Erre én mit halmozok? A nyári fesztiválokról hazacipelt színes műanyag poharakat. Ott sorakoznak a polcon, mert kifizettem, visszaváltani meg elfelejtettem, de nem is baj, jó lesz még a kertben, a műhelyben vagy jövőre, a következő fesztiválra.

Így adjuk tovább a generációs óvatosságot. A nagyszüleink porcelánt hagytak ránk, mi meg majd a fesztiválpohár-kollekciót és az „anyagneccbe” gyömöszölt „anyagnecceket” hagyjuk a gyermekeinkre.

Valószínűleg ők is éppúgy fogják forgatni a kezükben ezeket a „kincseket”, mint mi a nagymama féltett porcelánját: mosollyal és értetlen fejcsóválással. És a legfurcsább az, hogy ők is pontosan tudni fogják, a lakás mely pontjára kell elrejteni őket.