Két hete a Gyöngyöstarján–Domoszló futsalmérkőzés foglalkoztatja a magyarországi közvéleményt, a meccs, jobban mondva a meccsen történteket szinte minden sajtóorgánum címlapon hozta már, noha csak egy U15-ös összecsapásról volt szó. Az összecsapást viszont szó szerint kell érteni…
Történt, hogy a mérkőzés 22. percében a játékvezető piros lappal kiállította a domoszlóiak 14 éves kapusát. Ez nyilván egyetlen újság ingerküszöbét sem érte volna el, az viszont már igen, hogy a hálóőrt utólag tíz évre eltiltották mindenféle labdarúgással kapcsolatos tevékenységtől, ami már korántsem szokványos eset.

A fiatalembernek ez volt pályafutása során az első piros lapja, így mondhatni drasztikus büntetést kapott, a beszámolókat olvasva viszont korántsem tűnik túlzásnak az illetékes vármegye labdarúgó-szövetsége fegyelmi bizottságának döntése. A találkozón ugyanis nemcsak a pályán, hanem a lelátón is elszabadultak az indulatok, ahol zömében szülők ültek – ahogy lenni szokott mifelénk is az utánpótlás-mérkőzéseken. Közülük többen berohantak a pályára, számonkérni a játékvezetőt, miközben a tribünön a népharag egy eseményeket videóra rögzítő anyukára zúdult, akinek párja egy jobbegyenessel küldte padlóra a kiállított kapus lökdösődő, szitkozódó édesapját. Ezt a 14 éves futballistacsemete sem nézte tétlenül, maga is beszállt a bunyóba, az időközben a helyszínre hívott rendőrség jelentése szerint a kapus „súlyos erőszakos cselekményeket követett el”, ezért garázdaság bűntette miatt indítottak nyomozást.
Mifelénk tudtommal nem történt még ennyire kirívó eset, arra azonban bőven van példa, hogy a különféle ifjúsági meccseken a szülői táborok egymásnak feszülnek, egymást és a játékvezetőket szidják nyomdafestéket nem tűrő szavakkal, és nem egy alkalommal már tettlegességig is fajultak a nézeteltérések. Pedig a szülők eredetileg jó szándékkal mennek meccsre: drukkolni, támogatni a csemetét. Csakhogy a legtöbb gyermek emiatt nem a meccsen történtekre koncentrál, hanem fél szemmel a lelátón ülő szülő reakcióját figyeli, hiszen sajnos sok esetben egy rossz passz nem szakmai kérdés, hanem potenciális családi konfliktus forrása. A sportpszichológia régóta ismeri ezt a jelenséget: az úgynevezett értékelési szorongás akkor lép fel, amikor a teljesítményt egy fontos külső szereplő – jelen esetben a szülő – folyamatosan figyeli és értékeli. Az eredmény: görcsösség, kapkodás, túlzott bizonyítási vágy, ami ritkán vezet jó döntésekhez.
Ahhoz, hogy a gyermek önmaga lehessen a pályán, a szülők kellene hátrébb lépjenek, netán teljesen eltűnjenek a képből. Egyre több országban kísérleteznek szülőmentes edzésekkel és mérkőzésekkel az utánpótlásban. A tapasztalatok pozitívak: felszabadultabb játék, jobb csapategység, kevesebb konfliktus. A gyermekek bátrabbak lesznek a szülői jelenlét nélkül, mely sokszor nem segít, hanem kifejezetten rontja a fiatal sportoló teljesítményét, hiszen az edzés vagy a meccs már nem a felszabadult, örömteli játékról szól, hanem sok esetben arról, hogy „mit szólnak majd otthon”. Arról nem is beszélve, amikor a szülő saját beteljesületlen sportálmait vetíti rá a gyermekére, s innentől a meccs már nem a gyermekről szól, hanem a felnőtt múltjáról, egójáról, a fiatal sportoló pedig csak egy eszköz az apja történetében. Nem véletlen, hogy nagyon sok tehetséges fiatal hagyja abba a sportot serdülőkorban: nem a terhelés, hanem a nyomás miatt.
Az ifjú domoszlói kapus tette is minden bizonnyal elsősorban annak rovására írható, hogy a srác a lelátó reakcióit figyelte, bunyóba keveredett apjának akart megfelelni – nemcsak a pályán, hanem azon kívül is. Ha nincsenek szülők a mérkőzésen, vagy ha sportszerűen biztatnak, civilizáltan viselkednek, akkor a kapus lekullog a pályáról, megérti, hogy hibázott, és jó esetben tanul is a hibájából.
Szóval nem minden segítség az, aminek látszik. Néha az a legnagyobb támogatás egy szülőtől, ha egyet hátralép és hagyja, hogy a gyermek sportja valóban az övé legyen!