Hiszem, hogy vannak megtartó és építő hagyományok, de hogy a „hagyományos” tanévzáró ünnepség nem az, abban majdnem biztos vagyok. Annyi rémtörténetet hallottam és tapasztaltam magam is, hogy oldalakat lehetne megtölteni velük. Ott van például az, amikor pár éve több mint három órát tartott egy jó nevű iskolában a kicsengetés és évzáró, közéleti szereplők hosszadalmas és unalmas beszédei követték egymást, miközben az ünnepeltek és kedves szüleik már ájuldoztak a napon, végül az egyház embere tette fel az i-re a pontot, amikor perceken át a halálról és a pokolról beszélt. Nekik, a „nagybetűsbe” indulóknak… Vagy amikor – esküszöm, mértem – majdnem tíz percig beszélt egy intézményvezető, utána következett három pap, és az udvaron egyre nagyobb lett a gyermekzsivaj, végül ugyanolyan fegyelmezésbe torkollt az egész, mint egy átlagos iskolai napon…

A „hagyományos” koreográfia a következő: az igazgató (és gyakran néhány politikus is) közhelyekkel tűzdelt, személytelen beszéde (ma már gyakran a mesterséges intelligencia által „megírva”), szavalat, ének, esetenként a kisebbek búcsúztatója (ami lehetne jó is, ha a felnőttek hagynák, de általában cenzúrázzák), oklevelek és jutalmak kiosztása, papi áldás, ének, szavalat, kész. Közben a tanulók állnak a napon, a szülők szintén, a pedagógusok a zöld vagy piros textillel letakart asztal mögött ülnek sorban… Egyszer már írtam hasonló témában egy szösszenetet, és az olvasói visszajelzésekből kiderült, hogy szerencsére vannak már tanintézetek, ahol megpróbálják a gyermekek ünnepévé tenni az évzárót, amiben benne van az elvégzett munka öröme, de a vakáció felszabadultsága is. Meséltek zenés, közös táncos, lufieregetős ünnepről, ahol legfeljebb pár perces beszédben búcsúztatták el a tanévet, minden egyéb a gyerekekhez, a gyerekekről szólt.

És tudom, hogy vannak már olyan iskolák, osztályok is, ahol a szokásos jutalmazást is átértelmezik. Ahol már nem hívják ki az egész iskola elé azt a néhány első-második-harmadik tanulót, mert nem ez a lényeg. Már rég tudjuk, hogy kevés motiváló ereje van ennek az aktusnak, a pozitív pedagógia módszereinek, a pozitív visszajelzéseknek annál több. Lejárt lemez kéne már legyen ez a „kiemelünk, piedesztálra helyezünk egyeseket”, miközben azt is jól tudjuk, hogy a teljesítmény és eredmény gyakran mennyire relatív. Lehet, hogy az éltanuló minimális energiabefektetéssel lett első, mert szerencséjére ragad rá minden információ, miközben a rangsor közepén lévő Katika vagy Petike háromszor annyit dolgozott, hogy valamelyest felzárkózzon a többiekhez. Mert mondjuk figyelemzavarral, esetleg diszlexiával él. Azt is jól tudja, akinek bármilyen köze is volt az iskolához, hogy az osztályozás is mennyire szubjektív tud lenni: kutatások is bizonyítják, hogy sokkal inkább kap jó jegyet az egyébként is „jó tanuló”, mint az, akinek egyenetlen a teljesítménye, netán valamiért nem szimpatikus egy-egy tanárnak.

A tanév utolsó napján az öröm és biztatás – szerintem – mindenkinek jár! Visszajelzést persze érdemes adni, de sokkal méltányosabb, ha ez bensőségesebb körben, például az osztályközösségben történik, és ha a tanító, osztályfőnök minden gyermekről tud mondani valami jót, ki tud emelni erősségeket, nyújtani képes valami támogatót, és megjegyezheti azt is, hogy hol kell jobban belehúzni. A hangsúly a személyességen, a bátorításon van, és higgyék el, az érzés, hogy bíznak benne, látják benne az értéket, szárnyakat adhat a gyermekeknek.

Szóval lehet választani, milyen legyen a tanévzáró ünnepség: szárnyakat szegő vagy szárnyakat adó?