Reggel a városi buszon nosztalgiáztak a piacra tartó asszonyok. Van, aki öregasszonynak mondaná őket, ők vénasszonyként aposztrofálták saját magukat. Egyikük elmondta, hogy már ötvenöt éve eljött a szülőfalujából, otthon már nem ismer jóformán senkit. Másikuk hozzáfűzte, hogy ő is több mint harminc éve jött férjhez egy másik faluból, s ugyanúgy van a hazaiakkal, mint előtte megszólaló társa. S miután megtárgyalták az idő múlását, egyikük azt fájlalta, hogy gyermekei közeli településeken élnek, de időnként jó volna, ha még közelebb lennének, gyakrabban láthatnák egymást és gyakrabban egymás segítségére lehetnének. Abban azonban mindannyian egyetértettek, hogy jobb is, ha a fiatalok külön élnek az idősebbektől, jobb mindenki számára. Ki mit főzött, azt eszi… Könyves előéletemben szerkesztettem 
dr. Balázs Lajos néprajzi szokásmonográfiáit, s a bennük megörökített történetekből azt szűrtem le magamnak, hogy rendkívül gyakorlatias, praktikus lehetett a háromgenerációs családmodell, mert megoldotta a gyermekek felügyeletét és az idősek ellátását is – ment minden szinte magától. De azt is leszűrtem, hogy ez a modell számtalan súrlódáshoz vezetett családon belül, értelmet adva a mai anyósvicceknek. A földek kollektivizálása, a városok iparosítása jelentős lakosságmozgást eredményezett a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben, csúcspontját talán a nyolcvanas évek elején érte el: sokan költöztek városra, munkát vállalva a frissen létesített gyárakban, falun az maradt, aki képes volt otthon egzisztenciát teremteni. Vagy sokan választották a kétlaki életet, a nappal gyári munkás, este meg a hétvégeken földművelő státust, elszakadva a falutól, de a városba sem integrálódva. 

A rendszerváltás után az élhetetlen szocialista ipar összeomlott, a földek visszaszolgáltatása nem jelentette azt, hogy ugyanott folytatják a gazdálkodást, ahol fél évszázaddal korábban abbahagyták, így sokan – kényszerből vagy kalandvágyból – külföldön keresték boldogulásukat. Mára falvainkban, kisebb városainkban nagyon sok idős, olykor magányos személy él. Ők még tapasztalták a háromgenerációs családmodell áldásait, azt, hogy a családban nem marad senki magára, mindenki jó eséllyel megkapja a szükséges segítséget, így szégyenként éli meg a magányt, a gyermekek-unokák távollétét, s főként azt, ha szóba kerül idősotthonba való utalásuk lehetősége. Míg a nyugati országokban ez bevett gyakorlat, az ember már eleve így készül az öregkorra, nálunk számos akadályba ütközik a kérdés megoldása: az előbb említett idegenkedés mellett a legnagyobb gond az erre szakosodott intézmények elégtelen száma, az ellátás költségeinek fedezése, no meg a végeérhetetlen várólisták megléte. Megoldhatatlannak tűnik, nehezen áthidalhatónak bizonyul valamennyi. Sajnos, a mi társadalmunk még nem készült fel e kérdés kezelésére, holott egyre több idős ember marad itthon falvainkban, kisvárosainkban. Jobb esetben csak a magány gyötri őket, de gyakran jelentkeznek a korral járó nyavalyák, nehézségek, amelyekkel már képtelenek megbirkózni önmagukban. Így örömmel és elégtétellel nyugtázandó minden, az idősgondozás egyik vagy másik vetületét érintő kezdeményezés. Addig nincs baj, míg a városi buszon, piacra menve megbeszélhetik közös gondjaikat és elmélkedhetnek az idő múlásán, a baj akkor kezdődik, amikor a négy fal közé szorulnak…