Érdekes tematikus térképet tett elém a világháló arról, hogy mikor kaptak szavazati jogot a nők az európai országokban. Tudták, hogy Romániában még száz éve sincs ennek? Magyarországon már 1918-tól részt vehetnek a választásokon a nők, Romániában még húsz évet kellett várniuk erre. És ott van Svájc, ahol 1971-ig, és Portugália, ahol egészen 1974-ig nem szólhattak bele a politikába, de több, főleg dél-európai országban is csupán az 1940-es évek közepén nyitották meg a szavazóhelyiségeket a nők előtt. Az európai országok közül elsőként Finnország nyitott, 1906-ban.

Szóval az általános választójog – mint a nemek közti egyenjogúság egyik legfőbb eleme – nem is olyan régi vívmány. És nem volt könnyű elérni, bátor és nyitott emberek (főleg nők) több évtizedes küzdelme áll amögött, ami ma már természetes nekünk. Innen nézve – és nemcsak – eléggé furcsa, hogy a társadalom bizonyos rétegeiben a feminizmus (is) negatív fogalomként működik mostanában, amitől – legalábbis bizonyos körökben – jobb elhatárolódni. Legutóbb a Transtelex.ro egy tusványosi kerekasztal-beszélgetésről szóló tudósítását olvasva vontam fel a szemöldököm azon, hogy fiatal parlamenti képviselőnőnk jelentette ki, hogy ő nem feminista, és óvna mindenkit attól, hogy csak azért akarjon karriert, mert ezt „nyomják egyfolytában”.

Számomra disszonáns, amikor egy megválasztott politikai tisztségviselő mondja ezt, akinek a déd- vagy nagymamája még biztos nem kerülhetett volna ilyen pozícióba. A feminizmus manapság sokszínű mozgalom, és nem, nem muszáj radikális feministának lenni. De ha azt mondom, hogy a liberális feminizmus például a törvény előtti egyenlőségre és a nők munkaerőpiaci, valamint politikai képviseletének javítására fókuszál, akkor jogosan tehető fel a kérdés: lehet olyan nő, aki nem feminista? A feminista mozgalomnak köszönhetjük ugyebár, hogy választhatunk és választhatók vagyunk, hogy megtarthatjuk saját nevünket, önállóan dönthetünk a jövőnkről, életpályánkról, kezdeményezhetünk válást, örökölhetünk, egyetemet végezhetünk, lehet saját bankszámlánk, jogunk van a nemi diszkrimináció és zaklatás elleni védelemre. Van nő, aki ezekről lemondana? Ráadásul egy olyan országban, régióban, ahol még nagyon sok a tennivaló ezen a téren? Bár a jogszabályi keretek rendben vannak, sőt, Romániában lépett életbe idén tavasszal Európa legátfogóbb nőgyilkosságokat visszaszorítani kívánó törvénye, a mindennapokban közel sem rózsás a helyzet, elég csak a gyakori családon belüli erőszakra vagy a bérkülönbségekre gondolni, vagy arra, hogy még mindig viszonylag kevés nő kerül felsővezetői pozícióba, a parlamentben, önkormányzatokban sincsenek túl sokan, a napi munka mellett a háztartás és gyermeknevelés továbbra is főleg őket terheli, és még mindig erősen élnek a nők és férfiak hagyományos szerepéről vallott sztereotípiák.

A feminizmusnak több hulláma és ága van. Igen, vannak radikális csoportosulások is, és igen, túlkapásnak tűnhet egy-egy üzenetük. A férfiak általános hibáztatása majdnem mindenért, a szabad akaratukból hagyományos szerepet választó nők általános lenézése, az arrogáns szembefordulás minden más véleménnyel ennek a mozgalomnak sem tesz jót, ám azt, hogy kapásból „feminácinak” nevezzenek minden nőt, akinek önálló véleménye és elképzelése van a saját életéről, és nem hódol be a környezete elvárásainak, enyhén szólva is túlzás, és gyakran többről szól…

Például félelemről: félelem a szokatlantól, az újtól és félelem a hatalomvesztéstől. Nem könnyű kilépni a skatulyából, amelyet kényelmessé tettek az évszázados szokások, könnyebb dehumanizálni, démonizálni, elbagatellizálni, csúfolni azt, aki lebontaná a falakat. És nemcsak a férfiakra utalok, gyakran maguk a nők is képesek a másképp gondolkodó, az elvárttól, „illendőtől” eltérő utat választó nőtársaik farkasává válni. 

A skatulyák a biztonság illúzióját keltik, ám falaik nélkül többet látnánk a világból és oldódhatna a „mások” miatti szorongás. Ugyanakkor érdemes ismerni is a skatulyák történetét, és azt is, ahogyan leomlottak már sok ponton az elválasztó falak, és jobbá tették az életünket. Pont azért, hogy ne legyen szitokszó a feminizmus, és ne tegyünk úgy, mintha nem a bátor, progresszív elveket valló, néha valóban radikális, de meg nem alkuvó nőjogi aktivisták nyomában lehetnénk mi nők itt és most úgy, ahogy vagyunk. És a nőjogi aktivisták dolga még korántsem fogyott el…