Deficitből nincs hiány mostanában. Fölösleges is sorolni a területeket, ahol gyakran égbekiáltó a hiány – Önök is, nap mint nap, küzdenek ezekkel. Most csak egyet emelek ki a sokból: a megértés hiányát, és ezt is a sajátos nevelési igényű gyermekek (SNI) és családjaik szempontjából. A parlament „asztalán” van egy törvénymódosítás, amely átalakítaná a CES-esként is emlegetett gyermekeknek járó pénzbeli támogatást: a napi 32 lej helyett ebédet vagy élelmiszercsomagot adnának nekik. A szenátus már rábólintott, hátha a képviselőknek több eszük lesz – reménykednek szülők tízezrei. Mert ez a módosítás is a megértés hiányáról szól.

Úgy tűnik, nem értik a törvényhozók maguk sem – bár alapjában jót akarnak, azt szeretnék, ha a támogatást valóban arra költenék el, amire kitalálták –, hogy mit jelent az SNI. Mert a betűszó ernyője alá a neurodivergens gyermekek (autizmus, ADHD), a Down-szindrómások, az érzékszervi, mozgásos zavarral élők vagy az érzelmi, mentális, tanulási és magatartási problémákkal küszködő gyermekek is beférnek, szóval a skála széles. Étkezés szempontjából is: a szelektív evéstől a különböző allergiákon át a cukormentes vagy egyéb diétákig terjed. A szülők eddig épp ebben kaptak segítséget, hogy a speciális étkezési igényeket is könnyebben tudják megoldani – most majd az állam vagy a nyertes cateringcég dönti el, hogy mit fognak enni az SNI-s gyermekek. Ha egy osztályban van három, akkor a többiek majd nézik? Nesze neked, inklúzió…

Az SNI-s gyermekek jogát az inkluzív oktatási környezethez törvény szavatolja. És itt általában meg is áll a történet, mert rendszerszintű a „nem értés”, valójában nem értik ott fent, talán éppen ezért lent, az iskolákban sem igazán, hogy mi is az az inklúzió. Pedig nem bonyolult: befogadást jelent, olyan környezetet, amely mindenki, a különleges szükségletű gyermek számára is hozzáférhető és támogató. És ennek csak egy szelete az étkezés: idetartozik az akadálymentesítés, a megfelelő számú és képzettségű szakember, a nemcsak papíron meglévő, de jól alkalmazott egyéni fejlesztési programok és oktatási terv, az elfogadó, tájékozott és nyitott pedagógus, az elkötelezett iskolavezetés, amely magától értetődő módon képviseli és óvja az esélyegyenlőséget az iskolán belül, a megértő, empatikus szülői közösség, amely nem „kiutálja” az SNI-s gyermeket, hanem közösen keresik meg az érintettekkel a legjobb megoldásokat. 

A rendszerszintű megértés deficitre utal, hogy bár a törvényes keretek adottak, a pénz, paripa, fegyver rendre elsikkad valahol. Nincs pénz, nincs elég fejlesztő pedagógus, logopédus, iskolai tanácsadó, több nem is lesz, ha nem hirdetnek meg új állásokat. A szülő fizessen a fejlesztésért, ha tud, és még azt a kicsi pénzt is elveszik tőle, amit eddig a sajátos nevelési igényű gyermeke sajátos etetésére vagy adott esetben fejlesztésére fordíthatott.

Nem értik sokan azt sem, hogy miért vizsgázhatnak külön teremben, számológéppel vagy diktálás után az SNI-s gyermekek, minek vannak a fenntartott helyek. Pedagógusok morognak, hogy ezek a gyermekek visszaélnek jogaikkal, igazgatók jelentik ki, hogy ostobaság az egész.

Fennen hangoztatják, hogy ha igazán akarna az ADHD-s, megülne nyugton, a diszlexiás, ha eleget gyakorolna, biztosan jól tudna olvasni… Pedig nem.

És még mindig túl kevesen értik a tágabb közösségből is, hogy az SNI-s gyermekeknek járó támogatási formák nem másoktól vesznek el jogokat, lehetőségeket, figyelmet, hanem végre ők is megkaphatják azt, aminek köszönhetően képességeiknek megfelelően, sajátos igényeikkel együtt elégedett felnőtté válhatnak és értékes tagjai lehetnek a társadalomnak. Mert sikeres menedzser, művész, mentős, séf lehet az ADHD-s gyermekből, megbízható programozó, könyvelő, éjszakai recepciós az autizmussal élőből, ügyes kamionsofőr, kertész, pék a diszgráfiásból stb. 

Úgy vélem, a legtöbb probléma az SNI körül leginkább a megértés hiányából fakad. Valamikor – inkább hamarabb – fel kellene számolni ezt a deficitet is…