Anya, van itthon zöldborsónk, készítesz zöldborsófőzeléket? – kérdezte a fiam tavaly tavasszal, amikor először hozta haza a Kiskertész programban kapott vetőmagcsomagot. A kérdés csak azért volt meglepő, mert addig csak a zöldséglevesben amolyan kiegészítő elemként ette meg a „zöld golyócskákat”, esetleg krémlevesnek, de mind a főzeléket, mind a borsólevest a „pfúj” kategóriába száműzte évekig. De amikor számba vette a csomagban levő vetőmagokat, hirtelen érdekelni kezdte a zöldborsó is. A spenót is a program részeként, először „zöld ketchup” néven került be az étrendjébe, szigorúan általa szedve, mosva és felügyelve az elkészítés folyamatát, némi edzői utasítással fűszerezve. Ugyanis meggyőződése, hogy a síléceken azért nem sikerül elég szorosra húzni a tépőzáras összekötőt, mert még nem evett elég spenótot. A sárgarépát, a salátát és a cukkinit addig is minden formában szerette, de az elvitathatatlan, hogy a programnak köszönhetően bontott ki először borsót a hüvelyéből és kóstolta meg nyersen a céklát.

Amíg nem volt gyermekem, kicsit ferde szemmel néztem a Kiskertész programot. Nem értettem, ugyanis az én generációm még úgy nőtt fel – nagyrészt tömbházakban –, hogy a hétvégék szerves részét képezte a nagyszülők meglátogatása, a kertben, sőt akár többhektáros területen való segédkezés a munkában. Ha kellett, gyomláltunk, kapáltunk, pityókát szedtünk, vagy csak ugróköteleztünk a parcellák végén, de nem volt ebben semmi szenzáció – a növénytermesztés, az élelmiszer előállítása része volt az életünknek.
Az azóta eltelt években azonban változott a világ, az áruházláncok polcain egész évben friss zöldségek és gyümölcsök kaphatók, a családi házak udvarait pedig immár szép gyep borítja, amit hétvégente fűnyíróval tartanak karban. Persze a bőség zavarából gyorsan kijózanítottak a tudományos kutatások és az egészségügyi szakemberek javaslatai, ezért aki megteheti, inkább a helyi, szezonális alapanyagokat, vagy a bio minősítéssel rendelkező termékeket választja, csakhogy ebből a gyermeknek legfeljebb annyi tűnik fel, hogy nem a boltban, hanem a piacon vagy háztól vásárolunk. Ezt azzal az élménnyel összehasonlítani, amikor ő maga helyezi a vetőmagot a földbe, takarja be gondosan, majd várja, hogy kikeljen, fejlődjön, mikor megnőtt, leszedi, megpucolja, segít elkészíteni és végül megkóstolja, lehetetlen. És azt is megtapasztalják, hogy mindez „ingyen” került az asztalra. Lehet, hogy egy kicsit sokat kell utazni a kiskertig, vagy csak a teraszon van hely pár tő epernek vagy paradicsomnak, de a jutalom, a zamatos termés töretlen sikert arat. Ahol pedig amúgy is termesztettek zöldséget a szülők, ott a saját kis veteményes létrehozása lehet a motiváció a munkára.
A program népszerűsége ezért növekszik évről évre: míg 15 éve kevesebb mint 200 jelentkezővel indult, a tavaly közel 4500 kiskertész körülbelül 40 hektáron termesztett zöldséget, idén pedig hatezren jelentkeztek. De a számokon túl a legfontosabb az a pillanat, amikor egy gyermek először húz ki egy répát a földből, amikor büszkén mutatja, hogy „ezt én ültettem”, és amikor – minden korábbi fintor ellenére – jóízűen megeszi azt, amit maga nevelt. 
A Kiskertész program valójában nem a kertészkedésről szól, hanem kapcsolatról: a földdel, az élelmiszerrel, egymással. Arról, hogy a következő generáció számára ne csak természetes legyen, hogy van mit enni, hanem az is, hogy érti, honnan jön, és megbecsüli azt. És talán egy kicsit rólunk is szól. Arról, hogy visszatalálunk valamihez, amit már majdnem elfelejtettünk.