Az utóbbi időben eléggé elterjedt a jóemberkedés, a jó­emberkedik szó a magyar nyelvű sajtóban. Nemcsak újságírók, hanem elemzők is gyakran használják. Ezt általában gúnyosan írják, álszentségre célozgatva, amikor egyesek tragikus események, humanitárius katasztrófák miatt sajnálkoznak nyilvánosan. Jön az ejnye-bejnye, hogy ugyanezek más esetekben bezzeg nem ennyire érzékenyek, és különben is csak a szájuk jár! Nagyjából ilyen értelemben használják e kifejezéseket, de kíváncsi voltam, ezt hogyan foglalja össze a mesterséges intelligencia. Válaszában leírta, hogy a jóemberkedés, jóemberkedik és jóemberkedő kifejezések az utóbbi években terjedtek el a magyar közbeszédben és sajtóban, főként politikai-ideológiai kontextusban, ezek a szavak a jó ember kifejezés ironikus, pejoratív torzulásai, és általában áljóságot, képmutató erkölcsi fölényt vagy magamutogató erkölcsi pózolást jelölnek. Az MI elemzése szerint a jóemberkedés szót a látszólagos jótékonykodás vagy erkölcsi jóság fitogtatására értik, amely mögött nem valódi empátia, hanem önigazolási vagy politikai szándék áll. Egy példát is hozott mesterséges barátunk: valakit a sajtó jóemberkedéssel vádol, ha például menekülteket védő nyilatkozatot tesz, de közben a cikk szerint ez inkább önreklám vagy ideológiai póz. Emellett az MI teológiai-erkölcsi értelmezést is elém tárt, mely szerint a jóemberkedés nem valódi jóság, hanem „a jó silány másolata, ami megnyugtatja a lelket, de hamisan”.

Van azonban ennek egy másik olvasata is: rendszeresen böngészve a magyar nyelvű sajtót megállapítható, hogy a szóban forgó kifejezés fegyverként is használható, képmutatással vádolva a más véleményen lévőket. Főleg a hatalom és támogatói kezében bunkósbot ez. Azt sugallják, ne légy szolidáris vagy elvhű, hanem igazodj az erősebbhez, a „realitáshoz”. Farkas Attila Márton publicista-esszéista így ír erről: „Ezt a célt szolgálja a folyamatos, államilag támogatott, felülről gerjesztett gúnyolódás a részvét, az együttérzés, az emberiesség mindennemű megnyilvánulásával szemben. Annak sulykolása, hogy az erősnek mindig igaza van, hogy mindig az erőszakoshoz dörgölőzzünk, hogy a zsarnokokkal barátkozzunk, és aki ennek ellentmond, az hülye, aki együttérez a szenvedőkkel, az jóemberkedő, aki felhördül az elemi igazságtalanságokon, az moralizál.” Azaz a társadalmat hozzászoktatják ahhoz, hogy amit korábban a többség elutasított, szélsőségesnek tartott, azt ma már akár normálisnak tekintse, sőt, az „idomítás” következtében az ellenkezőjét kezdje érteni bizonyos fogalmaknak – mint amilyen például a háborúpártiság. Sokan ugyanis azokra biggyesztik e címkét, akik a megtámadott segítségére sietnek, míg a támadó félről egy kötelező félmondatnál („ő az agresszor”) több kritikát soha nem mondanak. Álljon itt Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő találó hasonlata: „Attól, hogy valakit megtámadnak a buszmegállóban, kirabolják, földön ütik – nekem ezt végig kell néznem? Nem segíthetek neki, mert akkor »verekedéspárti« vagyok?” Az úgynevezett békepártiak tehát valójában, jobb esetben, közönypártiak, hogy a fent említett szerző szavával éljek.
Mondhatjuk, hogy így tompítják el vagy fordítják ki tömegek erkölcsi érzékét…? Fogadni mernék, hogy erre a kérdésre is sokan rávágják: ugyan már, ne moralizálj!