Gyermekkoromban én még jártam abban a tőzeglápban, amelyről Jókai Mór azt írta: a halál országa, amelyet „kígyón, békán, vidrán, repülő madáron kívül más élőlény be nem járt (…) Aki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember, bölény vagy medve, az sohasem jön ki belőle többé. Mikor már észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés. Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az úszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje fölött.” Szerencse, hogy akkoriban még nem olvastam Jókait, a veszélyt is másként érzékeltem, bíztam a szüleimben, ők pedig az alkalmi vezetőnkben, aki biztos léptekkel vitt láthatatlan ösvényeken tószemtől tószemig, nekünk meg csak arra kellett figyelnünk, hogy amennyire lehet, a fenyők és nyírfák tövéhez, a zsombékra lépjünk, ami biztos pontot jelentett abban a világban, ahol a „sással, szittyóval benőtt zsombikok, mintha ezernyi sírhalom volna egy rakáson, rőt színű bozót, verhenyeges növénygubanc, amiknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy nyomorék lucfenyő, egy göcsörtös árvanyírfa, aztán megint haragoszöld növénycsoportok, roppant zsurlók, páfrányok, amiken a boszorkányliszt terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából (…) S azon az elijesztő páston alul az ismeretlen mélység.”

Amikor viszont elvittem a gyerekeimet is ehhez a hátborzongató láphoz, nekik a moha puha érintése helyett már csak kemény fából készült pallók jutottak, amik átvezetnek a varázslaton, és amikről nem lehet letérni. Soha nem fogják megtapasztalni, hogyan fodrozódik a víz, ha ugrálni kezdünk a parton. S bár a turizmus szempontjából érthető, hogy valami módon bemutathatóvá kellett tenni ezt a természeti kincset, úgy, hogy közben ne csak a látogatók, hanem a tőzegláp is biztonságban legyen – látva a kiszáradt, korhadt fenyőket, amelyek egy túl későn felfedett rovar-invázió miatt elpusztultak, összeszorult a szívem.

A tőzegláppal szomszédos tó partján a szüleink még szabadon sátorozhattak, nekünk még lehetőségünk volt megmártózni sötét, de áttetsző vizében. Gyermekeinknek sétacsónakázás jutott a zöldes és egyre zavarosabb vízen, kürtőskalács a parton és az ígéret, hogy az ezüstkárászok lehalászása után helyreállhat az ökoszisztéma.

Volt egy tető is, ahol egész Csíkban a legszebben zöldelltek a fenyők, őrizve Gál Sándor szabadságharcosainak hősi emlékét. És láttam a tetőt széldöntés után, a gyermekeinknek pedig maradtak a kopjafák meg a kávéház. És volt egy bánya. Ha jól emlékszem, osztálykiránduláson mentünk le először, és lenyűgöztek a monumentális terek mélyen a föld alatt, amelyeknek sóból voltak a falaik. De amikor a gyermekeinknek is meg szerettük volna mutatni, az ő figyelmüket már elvonták a berendezést alkotó játékgépek és más attrakciók. Nekik talán csak az az emlék marad, hogy a plüssállatot nem sikerült kihalászni az üvegdobozból – és egy másik, amikor három nap után a Korond-patak medrében ismét folyni kezdett a víz, jelezve, hogy feltelt a bánya.

Most már tudom, hogy amit gyermekként természetesnek vettem, az kiváltság volt. És látom, hogy ahogy a biztonságot keressük, úgy zárjuk el a következő nemzedékeket attól a szépségtől, amit mi még megtapasztalhattunk. Érzéseink kettősek: van, hogy a tiltásokat érezzük túl szigorúnak, és azon gondolkodunk, mit veszítünk el csendben, lépésről lépésre, miközben úgy hisszük, vigyázunk rá; máskor meg azért háborgunk, mert nem sikerült időben jó döntéseket hozni és megakadályozni a katasztrófát, és így gyermekeinknek csak a digitális fényképre dermedt emlék marad. De hogy hol van az egyensúly a megőrzés és a megélés között, hogy mikor válik a védelem túlzott távolságtartássá, és mikor a szabadság hanyagsággá – talán épp azt kellene megtanulnunk, mielőtt végleg csak történetek maradnak, és néhány palló egykori csodák fölött.