Ha földrajzilag országos viszonylatban, társadalmilag pedig a jelentősége szerint nézzük, Romániában az 1960 és az 1989 közötti mintegy harminc év volt a monumentális – értem úgy is, hogy nem organikus – építkezés egyedi és meg nem ismételhető időszaka. A vasbeton tündöklésének eme évtizedeiben épültek fel tízezerszámra azok a tömbházak (NB. blokkok!), amelyek drasztikusan átalakították és máig meghatározzák a romániai városok képét – és teszem hozzá, jellemét is. Természetesen a 60-as évek előtt meg a rendszerváltás után is épültek nagy társasházak, panelek, tömbházak – de az ősképet, amelyet a kollektív emlékezet a „blokk” címkével rögzített és tárol, nem érdemes máshová datálni. Informális helyzetben máig így mondjuk: Egy régi blokkban találtam albérletet; Vettünk egy lakást egy kommunista blokkban (a bővítmény általában nem a lakóközösségre utal). A blokk román jövevényszó, de mentségünkre: a rezsim, amely a rohamléptű iparosítással vidékről városra költöztetett embertömegek számára építette a tömbháznegyedeket, „a reménység és a barátság fehér épületeinek” nevezte őket, azt pedig mégsem vehettük át… Ha marslakónak kellene epigrammában elmagyarázni, milyen volt létezni az emlegetett időszakban, az én pedagógiai példám a blokk lenne: sokan szerették, sokan utálták, s valahogy mind éltek benne… 

Ahogy élnek, élünk ma is, mert abban, hogy az ország felnőtt lakosságának 95 százaléka rendelkezik valamilyen saját lakóingatlannal (ez az átlag más EU-s országokban úgy 60 százalék), értelemszerűen meghatározó szerepet játszanak a tömbházlakások. Csíkszeredában például 308 tömbház van, tehát kijelenthető, hogy a csíkiak jelentős része tömbházlakó. Mivel a statisztikákkal és adatbázisokkal ellentétben a csíkszeredaiak pénztárcájára nincs rálátásom, messzemenő következtetéseket nem akarok levonni, de annyi kijelenthető: az említett tömbházlakások révén a város polgárainak jó része jelentéktelennek semmiképp sem mondható vagyonnal rendelkezik, tekintettel arra, hogy a megyeszékhelyen ma már nem tartjuk elmeháborodottnak azt, aki egy jobb fekvésű, kétszobás tömbházlakásért nyolcvanezer, háromszobásért több mint százezer eurót kér. Persze lehet feszegetni, hogy mire elég manapság százezer euró – akkor mondom is: arra, hogy a vagyoneloszlási piramis szerint világszinten az emberiség „felső” 12 százalékához sorolhassuk magunkat. Az árakat nézve kijelenthető, hogy a régi tömbházakban lévő lakások az ingatlanpiacon állják a versenyt az új építésű lakásokkal: ha az utóbbiak pártján mondjuk a várható élettartam vagy a jobb anyaghasználat áll, az előbbiekén az idő próbája meg a jobb lokáció. (Ha pedig kifejezetten Csíkszeredáról beszélünk, akkor attól is nehéz eltekinteni, hogy itt nagyon kevés az új építésű társasingatlan.) Következtetésképpen az is helytálló feltételezés, hogy sok csíki ember számára a tömbházlakása a legnagyobb vagyona. Ezt teheti pénzzé, vagy hagyhatja örökségül a gyermekeire. 
Csakhogy érzékeny konstrukcióról beszélünk. Mert tételezzük fel, hogy egy tízemeletes tömbházban véglegesen meghibásodik a felvonó – ha a lakóközösségnek van pénze beruházni egy új liftre (nem olcsó móka), néhány morgolódós nap után megy az élet tovább. Ha viszont nincs – mert mondjuk többségében kisnyugdíjasok a lakók –, akkor a tizedik emeleti lakás ára zuhanni kezd, és sodorja magával a többiét is… Más városokban nemritkán látni ilyen helyzetet. Vagy másik példa: nálunk nem, de Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen is előfordult már, hogy egy egész tömbház maradt folyó víz nélkül, mert a szolgáltató a ki nem fizetett tartozások okán elzárta a csapot. És ugyanabban a helyzetben találta magát az is, aki rendesen fizette a fogyasztást, mint az, aki évek óta nem törlesztett. Bizony nem ér már százezret az a negyedik emeleti lakás, ahová vederrel kell felhordani a vizet, hogy leöblítsük a vécét. És mi történik akkor, ha hullani kezd a vakolat a hetedikről, de nincs pénz ipari alpinistákat fogadni? Vagy akkor, ha a talajerózió – általában vízbeszivárgás – miatt instabillá válik, dőlni kezd az épület? Erre is van eset országosan, Galacon, Iași-ban, nálunk szerencsére nem jellemző, de nem is példátlan: a megyeszékhelyen 2023 novemberében nyilvánították omlásveszélyesnek – és evakuálták – a Gyermek sétány egyik, addig szociális célokra használt tömbházlakását. Azt is tudni, mennyibe kerül megerősíteni, ismét biztonságossá tenni: 13 millió lejbe. Ilyen összegeket kezdjünk elosztani a lakrészek számával, ha látni akarjuk, nagy baj esetén mennyiből lenne menthető az ingatlanunk – mint már mondtam, sokunk legnagyobb vagyona. És ne feledjük, ez magánvagyon: ha beüt a krach, nem igazán lesz kihez fordulni támogatásért.
Ezért felettébb fontos tenni azért, hogy a blokkok még sokáig használható és értékes ingatlanok maradjanak. Az egyik ilyen tényező az energetikai korszerűsítésük, köznyelven hőszigetelésük, ami nagyon jelentősen hozzátesz az ingatlan használati értékéhez, de az élettartamát is meghosszabbítja. Jó hallani, hogy a megyeszékhely önkormányzata néhány napja azt közölte: a csíkszeredai tömbházak több mint fele már „szigetelt” „blokk”,  és napirenden van – különböző fázisokban és távlatokban – még további 50 korszerűsítése. Ez a mostani és a korábbi városvezetés meg a csíkszeredaiak közös eredménye, okos munka, amire mind büszkék lehetünk.