Közhely, hogy mindennek ára van, de, mint a legtöbb közhely, ez is igaz, legalábbis a maga módján. Az életben már csak az nem kerül pénzbe, ha levegőt veszünk – hangzik gyakorta a panasz az árak elszabadulását, az inflációt, a kétségbeejtő gazdasági helyzetet tapasztalva. Pedig de, bizony a levegővétel is pénzbe kerül, legalábbis akkor, ha sportról, annak szervezett formájáról van szó.

Minap értesítést kaptunk: novembertől megduplázódik a szülői hozzájárulás a fiunk fociedzésein. Ezután kétszer annyit kell fizetnünk, ha azt szeretnénk, hogy heti két alkalommal, jó körülmények között, tiszta levegőn, szakmai irányítás mellett mozoghasson. A fizetendő összeg önmagában így sem túl magas, az emelés mértéke és módja azonban drasztikus. Talán elegánsabban, némi átmenettel, fokozatosan is meg lehetett volna oldani.

Természetesen a szülő is tájékozódik. Hallunk a város sportklubja körül kialakult aggasztó anyagi helyzetről, amelyhez a hírek szerint nagyban hozzájárult az áprilisi magyarországi politikai irányváltás is. Úgy tűnik, az új magyar kormány másként tekint a határon túli sporttámogatások rendszerére, mint elődje. Ezzel önmagában nincs is baj, újra lehet szabni a kereteket, át lehet alakítani a feltételrendszereket. Véleményem szerint azonban egy dolgot nem szabad megtenni: veszni hagyni az eddig felépített, jól működő rendszereket. Nem szabad létbizonytalanságnak kitenni a gyermekek százait foglalkoztató edzőket, szakembereket, és nem szabad veszélybe sodorni a nem kevés pénzből kiépített, korszerű infrastruktúrát sem.

Hogy miért nem? Mert a sport érték, egyben értékteremtő tevékenység, legyen szó professzionális vagy teljesen amatőr keretekről. És itt már régen nem csupán a futballról beszélünk, amely – sok minden máshoz hasonlóan – megosztja a magyar társadalmat. Emlékezhetünk az elmúlt tizenhat év magyarországi stadionfejlesztései nyomán kialakult társadalmi feszültségekre, az „inkább kórházakat, mint stadionokat” típusú érvekre. Csakhogy a focin túl is létezik sportélet. Kézilabda-, birkózó- és ökölvívó-akadémiákon határon túli tehetségek is edződnek, esélyt kapva arra, hogy közülük kerüljenek ki a jövő olimpiai bajnokai. Ezt az esélyt sem szabad elvenni.

Ha végiggondolom, hogy egy klub a szülői hozzájárulások megduplázásától várja anyagi gondjai enyhülését, biztos vagyok benne, hogy a baj annál is nagyobb, mint amekkorának eddig gondoltam. Fontos a szülők anyagi hozzájárulása, ám bármely sportról legyen is szó, ez csupán a jéghegy csúcsa a családi kasszára nehezedő terhek között. Hiszen ott van még a felszerelés, amely előbb-utóbb kicsi, kopott vagy szakadt lesz, ezért cserélni kell. Mindig akad egy jobb ütő, megfelelőbb cipő, divatosabb melegítő. És akkor még nem beszéltünk az utazások, edzőtáborok, versenyek, kupák és tornák költségeiről, amelyek a gyermekek sportolása esetében legtöbbször szintén a szülőket terhelik.

Mindezt összeadva havonta már szép kis summa kerekedik ki, amit nem minden család engedhet meg magának. A sport, így az egészség ára is magas, bár kétségtelenül megér (szinte) minden pénzt. Ha most nem fektetünk bele, néhány év vagy évtized múlva az egészségügyi rendszer fizeti meg az árát – méghozzá kamatostul.