Évekkel ezelőtt, egyik kolozsvári albérletünk konyhájában állt egy hatalmas, szürke, kárpitozott, kissé kiült, mégis puha fotel. Nem volt semmi különös benne, mégis mindenki tartott tőle kicsit. Csak úgy hívtuk: a mindjárt-fotel. Aki ugyanis hazaérve, még kabátban, cipővel a lábán, táskával a vállán belezuhant azzal a kijelentéssel, hogy „csak egy percre leülök, aztán mindjárt nekiállok tanulni / kitakarítom a szobám / elindulok a könyvtárba / vacsorát készítek”, az hirtelen egy másik idődimenzióban találta magát. A fotelből elhangzó „mindjárt” ritkán jelentett kevesebbet két óránál.

Ezt a sajátos időszámítást persze nem a lakás szülte. Mindennapjainkban a mindjárt nem pontosan meghatározható, sokkal inkább egy rugalmas időegység. Amikor például a szerelő azt mondja, hogy mindjárt ott van, az éppúgy jelenthet tíz percet, mint két órát. Nem tiszteletlenségből vagy hanyagságból, hanem egyfajta belső meggyőződésből, hogy a dolgoknak megvan a maguk természetes tempója, és felesleges őket sürgetni. Mi meg, a rohanó világban szocializálódott városiak, közben folyamatosan a karóránkat nézzük – ha úgy alakul, még meg is kopogtatjuk körömmel, hogy „vajon elromlott, megállt?” –, és türelmetlenkedünk, idegeskedünk, igyekszünk, sietünk, siettetünk.

Pedig az a két óra a fotelben sosem volt elpazarolt idő. A konyhában zajlott az élet: valaki teát főzött, más megérkezett, bedobott egy témát, és az idő észrevétlenül a nap legjobb beszélgetésévé változott át. Lehet, hogy a világ összes stresszes problémáját meg lehetne oldani, ha egyfajta kollektív terápiaként valamennyi hivatalba, bankba, szerelőműhelybe és megbeszélésre betennének egy mindjárt-fotelt. És amikor nagyon elborítana a sietség, csak belehuppanna mindenki tíz percre – ami mint tudjuk, legalább két óráig tart.