Jelentős választóvonal volt a romániai családok életében a 2006-os év, amikor bevezették a fizetett gyermeknevelési díjat, amelyet az édesanya szülést megelőző adóköteles jövedelméhez kötöttek. A gyermek kétéves koráig járó juttatás egy nyugodt időszakot biztosított, amikor az édesanya jelen lehetett a gyermeke első heteiben, hónapjaiban, a munkába való visszatérés gondolatát pedig nem kellett korábbra időzítenie, mint a két év letelte. Bár jelenleg is létezik a visszailleszkedési pótlék, amely a gyermek 6 hónapos kora előtti visszatérés esetén 1500, az ennél későbbi, a gyermek hároméves koráig történő munkavégzés esetén 650 lej, úgy tűnik, hogy ezek a pótlékok nem hozták meg a kívánt hatást az állam számára, nem tudták megfelelően motiválni általuk az édesanyákat, így most a teljes díjat „ajánlják fel” csalogatóként. Egy új törvénytervezet értelmében ugyanis a korábbi gyermeknevelési díj teljes összegét megkapnák az édesanyák, amennyiben a gyermeknevelési szabadság ideje alatt – vagyis a gyermekük kétéves kora előtt – visszamennének dolgozni. 

Nem a kezdeményezést tartom rossz ötletnek – hiszen akár egy rugalmas rendszer alapja lehet –, és nem is tartom rosszallandónak, ha bármelyik anya akár anyagi, akár más megfontolásból úgy dönt, hogy nem kíván két évig otthon maradni, és él majd a lehetőséggel. A törvénytervezet megszületésének idején viszont hiányosnak látom az országos szinten bárhol elérhető intézményi hátteret, ahol ezek a két év alatti gyermekek megfelelő gondoskodásban, ellátásban részesülhetnének, ahol minden gyermekre annyi gondozó jutna, hogy biztosítva legyen a kiegyensúlyozott érzelmi fejlődésük is. Hiányosnak látom ugyanakkor a gyermekbarát munkahelyek listáját, ahol nem probléma, ha az édesanya néha otthonról, beteg gyermeke mellől dolgozik vagy szabadnapot kér ugyanebből az okból. És végül, hiányosnak és előítéletektől hemzsegőnek látom a gyermekneveléssel kapcsolatos szemléletet, hiszen amíg egész iparágak épülnek erre az életszakaszra, addig éppen a szülők szerepének és jelenlétének a fontossága kérdőjeleződik meg.

Az elmúlt húsz évben valamelyest elfogadottá vált, hogy egy édesanyának jár a kétéves gyermeknevelési időszak, hiszen pénzt kapott érte. A lehetőséggel, hogy ezentúl akár dolgozhat is ugyanazért a pénzért – mert a gyermeknevelés és a háztartási teendők sajnos nem számítanak „igazi” munkának –, még inkább másodrangúvá válhat az otthon töltött idő. Mert mivel is telik el egy nap, amikor nem kell bemenni dolgozni, „csak” ellátni a babát, a nagyobb gyermekeket, a családot? Hogyan lehet egyszerre sírást, éhséget csillapítani, ellátni a háztartási teendőket és minden olyan feladatot, amely az otthon lévő családtagra hárul? És ki végzi el mindezeket, hogyha az édesanyák egyre korábban térnek vissza a munkaerőpiacra?