Gyakran elhangzik Tusványoson, hogy mennyire fontos a párbeszéd, hogy milyen jó lenne, ha a román döntéshozók és a magyar kormány is képviseltetnék magukat. Nemes gondolat. Legalábbis, ha komolyan gondoljuk, hogy létezik olyan, hogy egységes magyar nemzet, amelybe a politikailag szembenálló táboroktól függetlenül mindenki beletartozik, aki magyarnak vallja magát. Igen ám, de ehhez az kellene, hogy legyen közös nevező, vagy legalább a legkisebb közös többszörös, amiben mindenki egyetért. Azaz lenne a valóságnak egy olyan közös értelmezési kerete, amely lehetővé teszi az érdemi vitát. 

A csillagok jelenlegi állása szerint azonban erre esély sincs. Magyarországon a politikai táborok valóságértelmező narratívája annyira eltér, hogy lassan szótárt lehetne szerkeszteni, hogy melyik fogalom mit takar a másik oldalon. Mert ami az egyik félnek elszámolás, az a másiknak leszámolás, ami az egyiknek a jogállam helyreállítása, az a másiknak önkény, a demokrácia leépítése. Ami az egyik szerint a nemzeti vagyon visszaszerzése, a másik szerint padlássöprés, kommunista tempó. Amikor az új magyar kormány három mandátumra korlátozta a parlamenti képviselők hivatali idejét, azzal érvelt, hogy az intézkedés a politikai elit megújítását, a hatalom bebetonozódásának megakadályozását és a demokratikus verseny erősítését szolgálja. Az ellenzékbe került Fidesz szerint a mandátumok visszamenőleges hatályú korlátozása súlyosan sérti a választópolgárok szabad akaratát és demokratikus jogait.

Ennyi példa talán elég is annak szemléltetésére, hogy nem csupán arról van szó, hogy a két politikai tábor narratívája köszönőviszonyban nincs, hanem kölcsönösen kizárják egymást. Mindkét fél úgy értelmezi a valóságot, hogy abban keretezésben kizárólag neki lehet igaza. Orbán Viktor elnézést kért, amiért a jelenlegi magyar miniszterelnök a Fidesz soraiból kerül ki, Magyar Péter pedig azzal intézte el Orbán tusványosi beszédét, hogy az szóra sem érdemes. Itt tartunk most.

Régi vicc. A brüsszeli kaszárnyában az őrmester sorakoztatja az újoncokat: – Flamandok balra, vallonok jobbra! Egy magyar származású katona, akinek szülei 1956-ban disszidáltak, tanácstalanul toporog, majd kilép a sorból: – Őrmester úr, és a belgák hová álljanak? Lefordítva: mi, erdélyi magyarok hová álljunk? Nem könnyen feloldható dilemma. Az elmúlt 16 évben mindenki megszokta, hogy a Fidesz van kormányon, és sokan elhitték, hogy ez örökre így marad. Az áprilisi magyarországi választásokon azonban a Tisza Párt győzött, mégpedig meggyőző fölénnyel. Ha tetszik, ha nem, ezzel nekünk is kell kezdenünk valamit.

Persze sok mindent nem tehetünk. De gesztusokat igen. Már az is nagy előrelépés lenne, ha a világhálón kimaradnánk a magyar politikai szekértáborok verbális csörtéjéből. Vagy ha nem maradunk ki, akkor leginkább azt próbáljuk elmagyarázni szeretve tisztelt anyaországi testvéreinknek, hogy egy ilyen kis nemzetnek, mint a miénk, a végletes megosztottság végzetes lehet. 

Olyan fórumokra is szükség lenne, ahol a felek meghallgatják egymást, és nem engedik, hogy a korábbi vélt vagy valós sérelmek beszéljenek helyettük. Akár jövőre Tusványoson. Hatalmas kihívás lenne, de ha meg sem kíséreljük, a párbeszéd igénye továbbra is csak illúzió marad.