Az utóbbi hetekben világszerte a közbeszéd témája lett a New York-i Cornell Egyetemen történt botrány, az, hogy egy diáklányt hét férfi diáktársa bántalmazott szexuálisan. Az eset még 2024-ben történt, de érdemben nem foglalkoztak vele: a feljelentést követően csak annyi történt, hogy a hétből két fiút eltanácsoltak, és valamiféle „büntető-esszét” írattak az elkövetőkkel. Bár a részletek nem teljesen világosak, az ügy nyilvánosságra kerülése joggal és okkal keltett széles körű felháborodást. Ugyanis nem egyedi történet ez, hanem kultúrákon és kontinenseken átívelő jelenség: nők ellen elkövetett erőszak, az áldozathibáztatás és az erőszak relativizálása (legalább) ennyire általános térségünkben is.

Nemrég budapesti utazásom alatt lettem figyelmes arra, hogy a bántalmazott nőket támogató Nők a Nőkért Együtt (NANE) Egyesület egyre több intézetbe, kávézóba és közterületre eljuttatja a plakátkampányát. Elsőre pozitív fejleményként konstatáltam ezt a megnövekedett láthatóságot, hiszen sok olyan személyhez is esélye van így eljutni a szervezetnek, akik korábban nem hallottak róla. Ám jobban meghányva-vetve a dolgot, inkább lesújtó, hogy erre a láthatóságra ilyen nagy szükség van. A társadalmi mozgások világszerte azt mutatják: nemhogy nem nőtt a nők általános biztonságérzete, de még romlott is az utóbbi időben. Nyilván nehéz megítélni, hogy ezt a radikalizálódó hangulatot valóban az esetek gyakoriságának növekedése idézte elő, vagy talán csak egyre több ilyen rémtörténet lát napvilágot és kap nyilvánosságot világszerte. De a közérzet negatív irányba változása tényszerű, és a környezetemben is gyakran tapasztalom – holott európai, jogi és egzisztenciális szempontból szerencsés helyzetű nőként e probléma kevésbé érint, mint más kultúrákban élőket. Egyre több az ezt a problémát tematizáló kulturális esemény körülöttem: konferenciák, önvédelmi körök és újabban „csak nők” számára rendezett találkozók és bulik kerülnek napirendre mindenütt.

Mintha ez az amúgy is bizonytalanul billegő társadalmi „iránytű” egyre inkább afelé a radikális álláspont felé mutatna, hogy a nemek közötti közös hang keresése helyett a szeparációt válasszuk.
Ennek egy másik leképződése, hogy egyre több fiatal férfi fordul szélsőjobboldali politikai pártok irányába, míg a nők a bal- vagy akár szélsőbaloldal felé. Amerikában számos felmérés alátámasztja e korábban sosem tapasztalt, több mint 20%-os eltérést a Z generáción belül, de Európa számos pontján hasonló helyzet áll fenn: a férfiakat nagy arányban a konzervatív, a patriarchátust fenntartani kívánó üzenetek szólítják meg, míg a nőket a progresszívabb, az egyenlőséget erőteljesebben propagáló mozgalmak. Ez a pártpreferencia-különbség meggyőződésbeli különbséget feltételez – amely egyrészt riasztó, hiszen azt üzeni, egyre nő azoknak a fiatal férfiaknak az aránya, akik kisebb társadalmi szerepet szánnának a nőknek, másrészt egyszerre magyarázza és erősíti azt a szintén jól mérhető jelenséget, miszerint egyre több a saját döntésből egyedülálló nő és a magát magányosnak valló férfi. Ezek a tendenciák pedig, bár egyelőre nyugati országokra jellemzőbbek, itthon is egyre erőteljesebben érzékelhetők.
Nagyon régóta tematizáljuk ezeket a problémákat. A női aktivizmus, a kiállás, a reprezentáció szerves része a közéletnek. Sokak szerint túlságosan is. De ahogy azt a Cornell-ügy, a sajtóban olvasható nőgyilkosságok és a nőket érő folyamatos atrocitások is illusztrálják: korántsem eléggé.

Nem csoda, ha sokan döntenek úgy, a férfiaktól való „távolmaradás” a legbiztosabb válasz. De ennek a szeparatizmusnak súlyos társadalmi, demográfiai és kulturális következményei lehetnek. Érdemes lenne tehát közösen újragondolni a nőkről és nőkkel folytatott politikát és közbeszédet, megérteni, hogy mi csúszott félre az utóbbi pár évben (még jobban), és hogyan billenthető az valamiféle egyensúly felé. A „nő-ügyek” ugyanis sosem voltak „csak” „nő-ügyek”: mindig is az egész társadalmat érintették. Talán ez az ismét táguló szakadék a nemek között arra jó lehet, hogy erre a teljes népesség ráébredjen.