– Emlékszik, hogy mikor és milyen körülmények között hallott először a Sapientia EMTE-ről?

– Erre egészen pontosan már nem emlékszem. Abban viszont biztos vagyok, hogy már azelőtt hallottam az egyetemről, mielőtt először részt vettem volna az egyik csíkszeredai konferencián. Egyetemi tanulmányaim alatt Szegeden nagy hatást tett rám Cristian Réka, aki marosvásárhelyi származású. Lehet, hogy tőle hallottam először a Sapientiáról. De is lehet, hogy a magyarországi hírekből értesültem róla, hiszen 2000 és 2005 között jártam egyetemre, éppen akkor, amikor a Sapientia is elindult.

– Mi volt az, ami igazán felkeltette az érdeklődését az egyetem iránt?

– Leginkább a rendszeresen megszervezett konferenciákat emelném ki. Az én „csíkszeredai” történetem elsősorban velük forrt össze, ezekhez kötődik. Ugyanakkor fontos szerepe van az Acta Universitatis Sapientiae tudományos folyóiratnak is, különösen a filológiai sorozatának. A folyóirat nyílt hozzáférésű, vagyis tanulmányai szabadon elérhetők az interneten, és a kezdetektől színvonalas tudományos munkákat közöl. Ennek köszönhetően az egyetemen folyó kutatások külföldről is könnyen megismerhetők.

– Volt-e olyan publikáció vagy kutatás, amely megragadta a figyelmét?

– Az Acta mellett több konkrét munkát is említhetnék. Például Pieldner Judit Adaptation, Remediation and Intermediality: Forms of In-Betweenness in Cinema című könyvét, amely a 2025/2026-os tanévben indult új BA-képzésünk, az Anglophone Studies egyik tárgyának olvasmánylistájára is felkerült. De ugyanígy említhetném Prohászka-Rád Boróka gyakorlati és elméleti vizsgálódásait a költészet és a zene határvidékén is. Ebből a szempontból a Minden versben lakik egy dallam című interjúkötete és a Száz alakba... című verszenei albuma is figyelemre méltó.

–  Hogyan kezdődött a személyes kapcsolata a Sapientiával?

– Valamikor 2011-ben találkoztam a 2012 márciusára meghirdetett csíkszeredai konferencia felhívásával. Jelentkeztem, márciusban el is utaztam Csíkszeredába, és onnantól kezdve tulajdonképpen nem volt visszaút. Bár az első években még nem vettem részt minden konferencián, idővel ezek a látogatások a szakmai életem fontos részévé váltak.

– Miben látja a Sapientia sajátosságait? Különbözik-e más, Ön által ismert intézményektől?

– A Sapientia egy egészen különleges egyetem, nem ismerek hozzá foghatót. Nagy előnye például, a tanszékei sokféle tudományterületet fognak össze. Ilyen szintű interdiszciplinaritást, a szokatlanra és az évszázados skatulyákba be nem sorolható témákra való nyitottságot sehol máshol nem tapasztaltam. Szintén nagy előnye, hogy az egyes karok viszonylag kicsik, így sokkal közvetlenebb, emberközelibb, családiasabb légkört teremtenek, mint ami máshol megszokott vagy egyáltalán lehetséges. 

– Hogyan változott az egyetemhez fűződő kapcsolata az elmúlt évek során?

– Bár nem vagyok erdélyi, szinte úgy érzem, hazajárok. Az egyetemi oktatókhoz nemcsak a szakmai kapcsolatok kötnek, hanem szorosabb vagy lazább baráti szálak is. Mindig nagy öröm, ha meglátogathatom őket Csíkban, vagy ha vendégül láthatom őket Liberecben.

– Mennyire követi távolról a Sapientia és Csíkszereda életét?

– Manapság ez már egyáltalán nem jelent nehézséget. Nemcsak a Sapientia, hanem a Csíki Székely Múzeum és Csíkszereda városa is aktívan jelen van a közösségi médiában, én pedig mindhármat rendszeresen követem, mint ahogy több egyetemi oktatót is. A fiam közben Csigér Alex és Forró Csongi, vagyis Cresser lelkes követője a YouTube-on, így az ő videóikat sokszor együtt nézzük. Ezeken a csatornákon keresztül is kapcsolatban maradunk az erdélyi történésekkel.

– Milyen módon adja tovább ezt a tapasztalatot más kollégáknak?

– Az elmúlt négy évben rajtam kívül hat libereci és egy opavai kolléga vett részt a csíkszeredai konferenciákon, közülük ketten többször is visszatértek. Közvetve egy lengyel résztvevő 2023-as csíkszeredai látogatása is hozzám köthető.

– Érez-e felelősséget abban, hogy egyfajta „közvetítővé” vált a két ország között?

–  Persze, hiszen azoknak a  kollégáknak a szemében, akik az én javaslatomra küldenek be egy tanulmányt az Actába, vagy jönnek el a konferenciára, akarva-akaratlanul is a Sapientia „cseh arca” lettem, még ha nem is hivatalos minőségben. És ez fordítva is igaz: a csíki kollégák is nyilván megelőlegeznek egyfajta bizalmat azoknak a kutatóknak, akiket magammal hozok egy-egy konferenciára, vagy azoknak, akik a jövőben esetleg az Erasmus program keretében látogatnak el az egyetemre.

– Ön szerint egy egyetem nemzetközi ismertsége inkább tudatos építkezés eredménye, vagy a személyes kapcsolatoknak köszönhető?

– A kettő nem választható el egymástól. Abban, hogy a csíki konferenciák évről évre nemcsak igen színvonalasak, hanem gördülékenyek és élvezetesek, a szervezőknek elképesztően sok munkájuk van. De nyilván számít az is, hogy a résztvevők egy része elmondja az ismerőseinek, barátainak, kollégáinak, mekkora élmény ez a konferencia, mennyire más, mint a többi. Hogy ezt ki mennyire tudatosan csinálja, az nyilván változó: a részemről ez ma már tudatos tevékenység, de nem volt ez mindig így. Eleinte csak alkalomszerűen, egy-egy sörözésnél, véletlenül terelődött erre a szó. Hasonlókat mondhatnék az Acta folyóiratról is: a Philologica szerkesztőinek ma már több mint másfél évtizedes türelmes, lépésről lépésre haladó, fáradhatatlan munkája nélkül 2015-ben nem került volna be az Erih+, 2017-ben pedig a Scopus adatbázisba. Ugyanakkor a szerkesztők kemény munkája mellett persze annak is van súlya, hogy a lapban már publikált szerzők elmondják másoknak, hogy mennyire gyors a lapban a recenziós folyamat. A lektorok célja nem egyszerűen a hiányosságok feltárása, hanem az is, hogy visszajelzéseikkel segítsék a tanulmányok szakmai fejlődését. Ez olykor hosszabb szerkesztési folyamatot jelent, de a szerzők számára rendkívül értékes lehetőség.

– Mit tehetne még a Sapientia azért, hogy tovább erősítse nemzetközi kapcsolatait és ismertségét?

– Először is folytassa mindazt, amit jelenleg is jól csinál: konferenciák szervezését, a független tudományos folyóiratok működtetését, valamint az interdiszciplináris tanszékek és programok fejlesztését. Amit emellett javasolnék: próbálja meg bővíteni az Erasmus-kapcsolatait Magyarországon és a határon túli magyar egyetemeken kívül is, még ha ez azt is jelenti, hogy a nyelvszakok és a médiaképzés mellett a többi szaknak is kellene mindenfélében legalább egy-egy kurzust idegen nyelven is tartania. Az én diákjaimnak szerencséjük van, mert angol szakosokként könnyen el tudnak menni a Sapientiára, ha szeretnének. De az egyetemünkön más szakokra járó diákoknak ez nem megoldható, pedig a két intézmény számos nem nyelvi képzése is hasonló. Úgy gondolom, hogy az idegen nyelvű kurzusok bővítése újabb lehetőségeket teremthetne a hallgatói mobilitásban, és még több nemzetközi együttműködés előtt nyithatná meg az utat.