Boga Éva 1955 karácsonyestéjén született Csíkszentimrén. Szakiskolát végzett Szebenben, sör­gyártást tanult, de nem dolgozott sokat a szakmában, Csík­szentsimonba ment férjhez, s ott állt munkába a helyi telefonközpontban. Emellett életében nagy szerepet játszott a szövés. Szobájában minden bútoron szőtt terítő, jobbra a falon faliszőnyeg, a csíksomlyói templom képével. Éva néni a szövőszéknél ült, mikor megérkeztem.

– Mióta foglalkozik szövéssel?

– Van vagy 35 éve, ha nem több, hogy szövök. Nem lánykoromban, hanem házas asszonyként tanultam meg szőni. Az osztováta már annyira hozzám nőtt, hogy ha nincs is rajta semmi, akkor sem teszem ki sohasem: legyen itt, hogy ha bármelyik percben kellene, akkor lehessen dolgozni rajta.

– Hogy jött be az életébe?

– Én a szövéssel úgy találkoztam, hogy mikor anyósom meghalt, apósom takarított a szekrényekben, s talált mindenféle fonalakat. Tudta, hogy mi édesanyámmal sokat kézimunkálunk, s elhozta, hogy tudunk-e vele valamit kezdeni. Akkor derült ki, hogy ezek nem is fonalak voltak, hanem mellékanyag szövéshez. Volt egy idős néni, aki szőtt, neki volt osztovátája, mindene, s mondtam neki, hogy én úgy szőnék, de nincs szövőszékem. Azt mondta, ne búsuljak, mert mikor neki lefogy, elhozza hozzám a szövőszéket. El is hozták, felszerelte s megvette rajta a fonalat, mert egyszer meg kell vetni, hogy lehessen rajta majd szőni. Van egy négyszögű vetőfa, azt vetjük körbe, s arra megy rá a fonal. Az szépen feltekerődik, levesszük róla, s azt tekerjük fel a szövőszékre, ez a szövésnek az alapja. Ezekre az alapfonalakra szövődik rá majd az a szőnyeg, terítő, falvédő, bármi. Ezek az alapszálak, s ezekre, ami rákerül, azt nevezzük öltőnek. Ahogy az öltőszálakat húzzuk bele különbözőféleképpen, úgy születik meg aztán a szőnyeg vagy terítő mintája.

– Azonnal megszerette?

– Jaj, én akkor úgy megszerettem csinálni, hogy amikor tehettem, mind csak szőttem. A telefonközpontban dolgoztam, s mellette szőttem, amikor időm engedte. Amikor megszűnt a postahivatal s vele a telefonközpont, elhatároztam, hogy veszek egy szövőszéket, hogy tudjak dolgozni rajta, amikor s amennyit akarok. Akkori pénzben 600 lejbe került, s mind a mai napig használom. Annyi volt vele a baj, hogy nagyon hosszú volt, nem fért be a szobába. De a férjem asztalosmester volt, kivágott belőle, méretre igazította nekem. Azutántól aztán nagyon-nagyon sokat kezdtem szőni.

– Teljes felszerelést szerzett?

– Nem, vetőfa nem volt hozzá, csak az osztováta. Nem volt vele ez a vasborda sem, ami most a szövőszéken van. Ezelőtt nem volt vasborda, hanem nádból csinálták, na de hát az állandóan tört ki. Kovászna megyében volt egy nagy szövőde, amikor azt felszámolták, a vasból gyártott bordákat, amiket ipari gyártásra használtak, meg lehetett venni. Nagy nehezen, ismeretségen keresztül hozzájutottam egyhez. A vetőfát pedig egy idős néni adta nekem. Így, három helyről került össze a felszerelés. Volt itt a faluban egy néni, tőle tanultam meg nagyon sok mindent. Aztán lassacskán, ahogy egyre többet szőttem, magamtól is megtanultam mintákat és technikákat.

– Mi a legnehezebb benne?

– A fonalat megvetni s felszerelni a szövőszékre elég kucifántos. Maga a szövés talán nem is olyan nehéz, mint előkészíteni mindent hozzá. Még, ami nehezebb, a mintás, rakottas dolgokat szőni. Ott számolni kell a szálakat, ha félbehagyod, meg kell jegyezni, hol s hány szálnál maradt abba...

– Meg lehetett élni ebből?

– Rengeteget szőttem, amikor működött még a városban az orosz piac. Egyszer vártam a buszt, s egy korondi pasas ott beszélgetett valakivel a szövésről. Volt neki a Gyilkos-tónál egy bódéja, amiben mindenféléket árult. Mondtam neki, hogy én tudok is, s szoktam is szőni. Megrendelt két fotelterítőt s egy abroszt, akkoriban ezt keresték, ez volt egy garnitúra. S aztán jó darabig folyamatosan rendelte tőlem a szőtt holmikat. Sokszor  egyik szerdán megvette a terítőket s az abroszokat, s másik szerdáig megint szőttem, amit rendelt. Akkor fiatal voltam, szőttem megállás nélkül. Készítettem holmikat külföldre, megrendelésekre, itthon kézművesvásárokba is jártam, s kérésre is szőttem. Rá is voltam utalva. A férjem évekig ágyban fekvő beteg volt, nem tudtam egyedül hagyni s munkába menni, itthon kellett legyek mellette, de meg is kellett éljünk valamiből, s akkor a szövés volt az, amivel pénzt kerestem. Ő betegnyugdíjas volt, s én is aztán az lettem.

– Említette, hogy igyekszik kímélni a szemét. A szeme miatt lett betegnyugdíjas?

– Nem, én most két éve vakultam meg. Szürkehályog volt a szememen, s műtét közben a retina levált s megvakultam az egyik szememre. A másik is volt műtve, de ott jól sikerült a műtét, azzal a szememmel látok.

– Tehát két éve úgy sző, hogy csak az egyik szemével lát. Ez miben befolyásolja a munkát?

– A vak szemem felől nem úgy látom, amivel dolgozom. A szálakat számolni is nehezebb, de megszoktam. Ez van, így kell elfogadjam. Örülök, hogy egy szememre látok, s tudom csinálni a dolgaimat. El se tudom képzelni, mit csinálnék, ha nem látnék már egyáltalán, s egész nap kellene feküdjek vagy üljek. Úgylehet, ezt édesanyámtól tanultam el, mert ő is nagyon sokat dolgozott. Volt olyan tél, amikor ketten kétszáz pár zoknit kötöttünk meg. Én is még a mai napig kötök zoknikat – nemcsak szövök, mindenféle kézimunkálással foglalkozom.

– Melyik munkája a legemlékezetesebb? 

– Egyszer egy vasárnap idejött hozzám egy magyarországi hölgy. Szovátán volt valamilyen konferencián, és eljött Szentsimonba, hogy megnézze az Endes-kúriát, mert az Endes család valamilyen régi felmenője volt. Ennek a hölgynek volt egy több mint százéves falvédője, amit még rég-rég itt, Simonban szőttek. Azért jött, hogy készítsem el annak a százéves falvédőnek a másolatát. Fénykép után szőttem egy két és fél méteres fali szőnyeget. Tiszta gyapjúból készült, olyan sok szín volt benne, s olyan színek, amikkel itthon a mi hagyományos szövéseinkben addig nem igazán találkoztam. A mintája is nagyon sűrű, nagyon apró volt, sok egymásba illeszkedő, vékony csíkkal. Nagyon sok ideig szőttem, és sok időbe telt kép alapján kiszámolni, hogyan kell a mintát beleszőni, hány szállal kell dolgozni. Ez volt az egyik legnehezebb munkám.

– Volt valaki, akit megtanított a szövés mesterségére?

– Nem volt, sajnos. Tudja-e, én örökké úgy várom, hogy hátha jön valaki, s azt mondja, hogy meg akarja tanulni a szövést. Mert én maholnap már nem fogom tudni csinálni, s olyan szívesen továbbadnám a tudást valakinek, amíg még képes vagyok rá. Mert hovatovább kevesebben s ritkábban szőnek.