Csendes hely ez, de nem az a teljes, mozdulatlan csend veszi körül, inkább olyan, amelyben benne maradnak a falusi élet apró neszei: egy kutya ugatása, a kasza hangja valahonnan távolabbról, autók zaja, amelyek a kilátó felé kapaszkodnak az úton. A diófák még mindig árnyékot borítanak az utcára, bár Enikő szerint már nem olyan sűrűn, mint amikor először jártak erre. Akkor még szinte alagútként hajolt össze a lomb, és ez volt az utolsó ház, amely kissé elvadulva, elhagyottan állt.

Enikő akkor még nem gondolta, hogy egyszer ez lesz az otthona, hisz mint mondta, húszévesen az ember ritkán vágyik vissza oda, ahonnan elindult. Ők akkoriban a párjával Udvarhelyen éltek albérletben, majd úgy döntöttek, hogy külföldre mennek dolgozni, hogy házat vásárolhassanak majd valahol Udvarhelyszéken. Franciaországba indultak autóstoppal, de végül úgy hozta a sors, hogy Németországban ragadtak. Dolgoztak, spóroltak, közben pedig egyre erősebben foglalkoztatta őket a gondolat, hogy kellene egy ház itthon, vidéken, egy nagy udvar, ahol majd felnőhet a gyermekük.

Amikor hazajöttek, járták a környék falvait, amerre hallották, hogy eladó ház van. Találtak olyat is, amelyik tetszett, de rendezetlenek voltak a papírok, a többi ház pedig menthetetlen állapotban volt. Egy idő után szinte lemondtak róla, amikor aztán egy hazalátogatáskor Enikő édesanyja szólt, hogy az utcában van egy eladó ház.

A ház, amelyre nem számítottak

A kapun át néztek be először. A kert elhanyagoltan állt, a ház üresen, de valami rögtön megszólította őket. Enikő ma is úgy emlékszik vissza arra a pillanatra, mint amikor az ember hirtelen felismer valamit, amit addig nem is keresett tudatosan. 
Pedig a ház messze volt attól, amit kész otthonnak lehet nevezni. A vakolat omladozott, a kerítés kidőlt, a pince vizesedett, a falak több helyen megbomlottak. A víz nem volt bevezetve, a tető pedig gyakran átázott.

Mindez azonban nem elriasztotta, hanem inkább ösztönözte őket. A régi házaknak ugyanis van egy sajátos tulajdonságuk: aki egyszer meglátja bennük azt, amivé válhatnak, azt többé nem a hibáik érdeklik, hanem a lehetőségeik. Enikő számára is valami ilyesmit jelentett ez a porta.

Kőből, fából és türelemből

Nem egyszerre újult meg minden, hanem apránként, ahogy pénz, idő és erő jutott rá. Többnyire Enikő két bátyja segített a felújításban, de minden munkából ő is kivette a részét. Ragaszkodott ahhoz, hogy értse és érezze a házat. A tetőt nem cserélték teljesen újra, a régi cserepeket leszedték, átforgatták, és ugyanaz került vissza. A pincét mélyítették, a köveket kézzel szedték ki és illesztették vissza, a tornác bővült. Enikő makacsul ragaszkodott hozzá, hogy amennyire lehetséges, a ház megőrizze eredeti karakterét. Idegen anyag nem került bele, mert úgy érezte, a kő és a fa lélegzik, és ettől marad élő az egész.

A felújítás évei nem voltak könnyűek, és bőven jutott abból a sok apró küzdelemből és örömből, amelyet csak azok ismernek, akik saját kezükkel építettek újjá egy házat.

A jegyző asztala, a tárgyak emlékezete

A házban ma sincs szinte semmi, ami csak úgy véletlenül került volna oda. Egy régi asztal a falu egykori jegyzőétől maradt, egy szekrény a dédnagymamától, más bútorokat lomtalanításból vagy ismerősöktől mentett meg. Minden tárgyról tud egy-egy történetet. Nem szereti a túl tökéletes dolgokat, inkább azokat, amelyeket már használtak, amelyeknek múltjuk van. Talán éppen ettől olyan otthonos ez a ház: nem berendezték, hanem benépesült emlékekkel.

Közben lassan külön világgá alakult a kert is. A hatalmas telek inkább már kisebb birtoknak tűnik, mint udvarnak. Szeder, málna, ribizli, veteményes, gyümölcsös, virágok, több mint száz szilvafa. A porta azonban állandó munkát igényel: a füvet folyton kaszálni kell, a fákat metszeni, a termést leszedni…

Egy kis faház  a régi porta mellett

Az évek során a régi ház mellé egy kisebb faház is épült a telekre. Nem hivalkodó épület, inkább természetesen simul bele a tágas kertbe. Enikő számára fontos volt, hogy ez is fából készüljön, ugyanazzal az egyszerűséggel és természetességgel, ami az egész udvart jellemzi.

A kis házban egy szauna is helyet kapott. Nem valamiféle luxusberuházásként került ide, hanem azért, mert része annak az életformának, amelyet Enikő szeret.

A porta másik végében ott áll a régi csűr is, amely nyári szállásként is szolgál, a házigazda barátokat fogad, akik újra és újra örömmel térnek vissza ide.

Két ország között, egy otthon felé

Enikő ma is Németország és Oroszhegy között ingázik, lassan hozzászokott ehhez a kétlaki élethez. Mégis különös ellentmondás él benne, hisz amikor megérkezik Oroszhegyre, úgy érzi, ő a világ legboldogabb embere. Mindegy, hogy hajnal van, vagy éjszaka, tél vagy nyár, a megérkezés érzése mindig ugyanaz. Két-három hét után azonban mintha szűk lenne körülötte minden, fárasztani kezdi a bezártság, a mozdulatlanság, és akkor újra mennie kell. Aztán néhány hét múlva ismét hazahúzza a szíve.

Talán ezért vált számára ennyire fontossá ez a hely, mert itt még lehet pihenni a tornácon, beszélgetni hajnalig a barátokkal. Itt még lehet azon gondolkodni, hogyan legyen egyszer egy nyári udvari kávézó, filmvetítés vagy kis közösségi tér a kert végében. Mert meg van győződve, hogy ha az ember nem szervez életet maga köré, akkor lassan minden elcsendesedik.

Ez a ház valószínűleg soha nem lesz teljesen befejezve, mondja nevetve. Mindig marad egy újabb kő, amit vissza kell rakni, egy újabb virág, amit el kell ültetni, vagy egy terv, amit tovább lehet álmodni.

Mindezt látva érthető, miért nem tud végleg elszakadni ettől a helytől az sem, aki egyszer már elindult innen a világba. Mert vannak otthonok, amelyek nemcsak menedéket adnak, hanem mindig visszahívják az embert önmagához.