A ház utolsó lakója, Nagy Simó 2017-ben hunyt el, a rokonság pedig úgy döntött, hogy eladja az épületet. A ház állapota addigra jelentősen leromlott, a felújítás pedig akkora költséget jelentett volna, amelyet senki nem akart vállalni.

– Amikor meghallottuk, hogy eladó lesz a ház, a férjemnek támadt az ötlete, hogy próbáljuk meg megmenteni

– idézi fel Szőke Ágnes. A férje, Szőke Lajos által alapított Tibódért Egyesület a Bethlen Gábor Alaphoz pályázott az épület megvásárlására. A pályázat a Gyertyánffy István (1834–1930) emlékház nevet kapta, aki a falu szülötte volt, ugyanakkor a magyar tanítóképzés egyik megújítója, a 19. századi magyar pedagógia kiemelkedő alakja is.

Hosszú folyamat következett, de a rokonság hajlandó volt kivárni, amíg a pályázat lezárul. Végül sikerült megvásárolni a házat, majd megkezdődhetett a teljes felújítás.

A házról nincsenek fennmaradt írásos dokumentumok, korát mégis meglehetős pontossággal meg tudják becsülni. A faluban ma is él olyan ember, aki ebben a házban született, és elmondta, hogy a nagyszülei építették. A temetőben található sírkövek adataival összevetve körülbelül százötven éves épületről lehet szó.

2022-re elkészült a felújítás, de addigra még egy másik hatalmas munka is lezajlott: össze kellett gyűjteni a berendezést.

A tisztaszoba ünnepi világa

A tájházba lépve az első helyiség a tisztaszoba. Ez a székely házak legünnepélyesebb tere volt, amelyet a család a hétköznapokon alig használt.

– A tisztaszobát nem lakták

– magyarázza Ágnes.

– Itt tartották az ünnepi ruhákat, a díszes textíliákat, az ünnepi edényeket. Ha elszármazott rokon érkezett haza látogatóba, itt szállásolták el.

A helyiségnek azonban volt egy másik, mélyebb jelentése is. A ravatalozók megjelenése előtt a család halottait itt ravatalozták fel. A tisztaszoba így egyszerre volt az ünnep és a búcsú helye.

A berendezés nagy része hosszú gyűjtőmunka eredménye. Ágnes elmondja, hogy a ház eredeti korszakából származó bútorokat már nem lehetett összegyűjteni. A százötven évvel ezelőtti lakáskultúra más volt: akkor még nyitott tálasok szolgáltak az edények tárolására, nem pedig a későbbi tálalószekrények.

A tisztaszoba bútorzata külön történetet hordoz. Egy pap vásárolta meg korábban az együttest, szintén tájházalapítási szándékkal. Később azonban megváltoztak a tervei, így a tibódiaknak sikerült egyben megvásárolniuk a gyönyörű bútorsort.

A szoba egyik legértékesebb darabja a falon függő régi esküvői fényképhez kapcsolódik. Amikor egy szomszéd faluban élő asszony meghallotta, hogy tájház készül Tibódon, meglátogatta a kiállítást. A fényképen felismerte saját nagyszüleit. Kiderült, hogy a menyasszonyi ruha, amelyet a képen viselnek, ma is megvan a családnál.

– Amikor meglátta a képet, rögtön mondta, hogy nála van még a ruha

– meséli Ágnes.

– Így került hozzánk. Ma ugyanaz a menyasszonyi ruha látható a tisztaszobában, amely egykor a fényképen szereplő asszonyt öltöztette.

Lakószoba, textíliák és asszonyi tudás

A lakószoba egészen más hangulatú. Ez volt a mindennapi élet központja, ahol aludtak, beszélgettek és dolgoztak. Itt különösen nagy hangsúlyt kapnak a textíliák és a varrottasok. A tájház olyan sok adományt kapott, hogy ma már nem is lehet mindent egyszerre kiállítani.

– Rengeteg szép darab érkezett. Sok mindent már csak a szekrényekben tudunk megmutatni

– mondja. A helyiség két legszemélyesebb tárgya a két ágyterítő.

– Ezek az én hozományomból vannak. Édesanyám szőtte őket, és én is sokat segítettem neki.

Az ablakokon függő drapériák szintén különlegesek. Szőke Lajosnak nem volt lánytestvére, ezért édesanyja neki adta tovább a kézimunkázás tudományát.

– A két függönyt a férjem keresztszemezte. Ezért állnak nagyon közel a szívünkhöz.

A lakószobában válik igazán érthetővé, mennyi tudás birtokában volt egykor egy székely asszony. A mai ember gyakran különleges képességnek tartja a szövést vagy a fonást, régen azonban ez természetes volt.

A háziasszony kenyeret sütött, sajtot készített, feldolgozta a kendert és a gyapjút, font, szőtt, varrt, hímzett. A székely kötényeket saját kezűleg díszítette, és munkáin keresztül a kézügyessége is megmutatkozott.

– Nem volt ez különleges tudás, egyszerűen az élet része volt

– fogalmaz Ágnes.

A sütőház, a pince és az udvari eszközök

A ház alsó része a gazdálkodó ember világát idézi. A pince félig a földbe mélyül, így nyáron hűvös maradt, télen pedig nem fagyott át. Itt tárolták a terményeket, akárcsak a padláson. A sütőház nevét a kemencéről kapta. Régen döngölt föld borította a padlóját. A helyiségben ma is látható az eredeti tálalószekrény és több olyan bútor, amelyet a rokonság hagyott hátra.

A ház udvara szinte szabadtéri múzeumként működik. Itt kaptak helyet azok az eszközök, amelyek odabent már nem fértek el: zsindelykészítő gyalu, kukoricafejtő, szecskavágó, kóróvágó, szilvaízfőző üst és több régi mezőgazdasági szerszám. A legnagyobb figyelmet mégis az 1892-es tűzoltófecskendő vonzza.

– Ennek az a különlegessége, hogy kézi vontatású volt

– mutatja Ágnes. – Nem kellett lovat befogni. Ha valahol tüzet láttak, két ember megfogta, és már húzta is.

A falubeliek elmondása szerint a fecskendőt még az 1990-es években is használták. Négy ember pumpálta, miközben a tömlőn keresztül érkezett a víz a tűzhöz.

A tájház, ahol ma is élet van

A tibódi tájház nem csupán kiállítóhely. A felújítás után helyi szülők keresték meg Ágnest azzal az ötlettel, hogy tanítson népdalokat a gyerekeknek. Azóta heti rendszerességgel működik a népdalkör, amelynek általában tizenöt-húsz résztvevője van.

A tájház különleges helyszín ehhez. Ha egy népdal a kenderről szól, a gyerekek rögtön láthatják az eszközöket és a feldolgozás folyamatát. Ha egy régi élethelyzet jelenik meg a dalban, annak tárgyi emlékei ott vannak körülöttük.

Ágnes eredetileg fémforgácsoló szakmát tanult, a hagyományőrzés mégis egész életét végigkísérte. Gyermekkorát Etéden töltötte, a falumúzeummal szemben. Ott szerette meg a régi tárgyakat, és ott hallotta először a közös éneklések hangulatát is.

– Ezt nem lehet pénzben mérni

– mondja.

– Sokszor gondolok arra, hogy talán abba kellene hagyni, de amikor látom a gyerekeket énekelni, mindig rájövök, hogy nem lehet.

A tibódi tájház ezért több, mint egy felújított öreg ház. Falai között nemcsak bútorok és használati tárgyak sorakoznak, hanem emlékek, családtörténetek és továbbadott tudás. Olyan hely, ahol a múlt nem vitrin mögött él, hanem történetekben, dalokban és emberi találkozásokban. És talán éppen ez a legnagyobb értéke.