A faluba érkezve fel­tűnik, hogy a házak és a kapuk egy része ugyanúgy maradt, ahogyan több mint száz évvel ezelőtt megálmodták. A terméskőből rakott keretek megfakult orna­mentikáján végigfut a reggeli fény. Nem véletlen, hogy a te­lepülés építészetét sokan em­legetik példaként: jellemző a kanyargós utcaszerkezet, a fésűs és fűrészfogas beépítés, a monumentális, terméskőből készült kapuk, amelyek szo­katlanul zárt sorú jelleget köl­csönöznek a településnek.
Az egyik kis utcában áll az a ház, amely több mint száz éve ugyanazon a helyen figyel, s amely generációkat látott felnőni. Jelentőségét talán nem is a falai adják, hanem az az élet, amelyet őrzött.

Egy nagycsalád ritmusa

Lurcza – lánykori nevén Szőcs – Jolán 1955-ben született ebben az abásfalvi családi ház­ban, s még abból a világból szár­­mazik, ahol a munka, az összetartás és a becsület nem csupán nevelési elv volt, ha­nem természetes állapot.
A családi élet képei élénken földerengenek, amikor gyerek­koráról kérdezem. Hangja fi­nom, mégis erőteljes – olyan, mint akiben egy egész élet munkája letisztult.
– Édesanyám, Lőrincz Esz­ter Homoródkeményfalván szü­­­­­letett 1923-ban, idejött férj­­hez az 1912-ben született édes­apám­hoz, Szőcs Lajos­­hoz. A szü­­lők éle­te egyszerű és teljes volt. Ez a becsület és a munka adta a család alapritmusát: Édes­apám méhészkedett, te­henet, juhot, kecskét, disz­nót tartott, a ház­tájról min­den kikerült. Öten voltunk testvérek, a szülők igye­kez­tek a falusi körülmények kö­zött mindnyájunknak min­dent megteremteni. Nem vol­tunk nagy bőségben, de a mindennapi betevő falat meg­volt – emlékszik vissza Jo­lán­ka.

Annak idején minden háznál volt négy-öt gyerek, a faluban egyetlen ház sem volt lakatlan. A ’60-as évek kollektivizálása új helyzet elé állította a falut és a családot is: a munka mellett a gyerekeket iskoláztatni kel­lett, ami komoly áldozatot kí­­­vánt.
 – Sajnos bekövetkezett a kollektivizálás, édesapámnak ’67-ben állami munkát kellett vállalnia, mert a nővéreim és bátyám iskoláztatása sok­ba került. Egyik nővérem fog­technikumot végzett, a másik kereskedelmi isko­lá­ba ment Vásárhelyre, bá­tyám sofőrnek, majd villany­sze­relőnek ta­nult – ecseteli Jo­lánka, akit a nehézségek elle­nére szép emlékek fűznek szülőfalujához. – Akkoriban a tanítók is innen származtak, a faluból, nagy felkészültséggel, odaadással voltak, törődtek a gyerekekkel és szívvel ta­nítottak. Olyan számonkérés és tananyagleadás volt, hogy fejlődtek a gyerekek. A mi családunkban mindenki jó tanuló volt. Legkisebb gye­rek lévén biztattak, hogy felvételizzek a tanítóképzőbe, de nagy volt a túljelentkezés, és végül nem jutottam be. Akkoriban indult a cérna­gyár, és Szeben mellett, Nagy­disznódon végeztem el a szak­iskolát. 1972. február 15-től elkezdtem dolgozni, még nem voltam 18 éves. Mivel még mindig fájlaltam az iskolát, mert szerettem tanulni, ezért 1973-tól beiratkoztam esti­be a Tamási Áron Gimná­ziumba, ahol – a munka mel­lett – öt évet jártam. Huszonhat évet dolgoztam a cérnagyárban, majd 17-et a készruhagyárban. 1977-ben férjhez mentem, majd követ­kezett a családalapítás: a nagyobbik lányunk 1978-ban született, a kisebbik 1981-ben, ők Udvarhelyen él­nek. Hét unokánk van, a na­gyobbik lányunknak kettő, a kiseb­bik­nek öt gyereke van. Mi pedig negyvenkilencedik éve vagyunk házasok – mond­ja, visszatekintve az elmúlt év­­tizedekre. – A fér­jem­mel Homoród­almáson élünk 2017 óta. Állat­­tartással is fog­lalkozunk, illet­ve van egy kis veteményeskertünk, ahol sok minden megterem. Nem szokatlan szá­­munkra a falusi élet, hisz én Abásfalván, a fér­jem Almáson nőtt fel. Sze­rettem a falusi életet, nem tartom nehéznek, az unokák sincsenek olyan messze, tudjuk támogatni őket min­denfélével, amit meg­­­ter­mesztünk. A zöld­ség is vegy­szermentes, az álla­to­­kat is mi etetjük a saját ta­karmányunkkal, így egész­sé­gesebb ételt tudunk tenni az asztalra.

Az évszázados ház megmentett örökség

Az abásfalvi ház 1902 körül épülhetett, Jolánka apai nagy­apja, Szőcs Lajos építette. A ház nem csupán kő és ge­renda: a stafírung, a vetett ágy tizenkét párnával, a kézzel varrott abroszok, falvédők, ágy­terítők mind-mind családi kincs, átmentett örökség. 
– Édesanyámtól maradt a vetett ágy, amelyen tizenkét párna van… Az ágyterítők, ab­roszok, falvédők, ágyneműk mind ki voltak varrva, csip­ké­vel beszegve. Ezek egy részét ma is őrizzük.
A tárgyak nem csupán díszek, hanem emlékek, amelyek felidézik az édesanya kezének mozdulatát, türelmét, szeretetét.
A múlt egyik kézzelfogható bizonyítéka a tornácon lévő régi lisztesláda, amelyet a férj, Lurcza László újított fel. Minden famunka – a csűr, a bejárati kapu, a zsalugáterek, a lépcsők – az ő keze munká­ját dicsérik. 1972-ben végez­te a szakiskolát Udvarhelyen a Petőfi utcában, majd egy brassói asztalosműhelyben gya­­­kor­­latozott, ahonnan aztán Négy­faluba helyezték ki a katonaságig, 1974-ig. Kato­naság után az udvarhelyi bú­torgyárban dolgozott asz­talosként, a mesteriskola el­végzése után mesterként foly­­tatta. Nyugdíjazása után öt éven át egy patakfalvi osz­trák-román cégnek dolgo­zott munkavezetőként. A ház­ban és a ház körül minden fa­munkát ő készített, ezt adva hozzá az örökséghez.

A ház végül a családban maradt 

Amikor az öt testvér úgy határozott, hogy elosztják az örökséget, nem maradt más lehetőség, mint meghirdetni a bennvalót. Ekkor merült fel, hogy Jolánkáék nagyobbik lánya kifizeti a testvéreket, így nekik maradt az ősi ház a jó­kora kerttel.
Az abásfalvi ház törté­netében benne van a nosz­talgia, a kitartás és az újra­kezdés is, amely a jelenleg üresen álló háznak biztató jövőt vetít.