A német határon átérve már az első megállónál (egy egyszerű benzinkútnál)  kultúrsokk kultúrsokkot követ. Kelet-európai szemem egyre csak káprázik az olyan találmányok láttán mint az előre csomagolt hotdog vagy éppen az öntisztító wc - amelytől, bevallom, egy pillanatra meg is ijedek, olyan váratlanul kezd mocorogni az ülőkéje.

A weimari szállásra este érkezünk fáradt és farkaséhes hordaként. Ezúttal hárman osztozunk egy szobán az ukrán Dariával és az ausztriai Miraval. 
A hostelben újabb sosem látott technikai innovációval szembesülök: a mosógépet egy telefonos applikációból kell elindítani. A jersey-i Miloval sokáig tanulmányozzuk, majd nagy nehezen beüzemeljük, közösen mosunk ruhát. Amíg lejár a gép, elsétálunk a központi parkig. A város tiszta és kihalt, viseli a kisvárosok általános csendjét, amelyet én is elég jól ismerek.

Letelepedünk a fűben. és egy darabig az eget figyeljük, melyet, augusztus közepe lévén, hullócsillagok szelnek át újra és újra. Felszegett fejjel számoljuk őket, és kívánságokat suttogunk egészen addig, amíg az applikáció értesítést küld, hogy lejárt a mosás: ideje hazatérni. 

Másnap közös reggeli után a csapat buszra száll, és Buchenwald egykori koncentrációs tábora felé vesszük az irányt. Előre tudjuk, hogy nem lesz egyszerű nap.

A megállóba érkezve a filmekből ismert katonai barakkok látványa, és az idegenvezetőnk, Tim fogad. A napot foglalkozással indítjuk. Körbe ülve bemutatkozunk a csapatvezetőnek, mindenki összefoglalja pár szóban, hogy miért, milyen elvárásokkal érkezett. Mindannyiunkat érdekel a történelem, és még inkább a jelenkor társadalmi-politikai zűrzavara. Ezért vagyunk itt. 

Tim üdvözöl bennünket, majd a tábor történetét és a látogatás menetét foglalja össze. 
Ez volt a régió első koncentrációs tábora, amely 1937 júliusában kezdte meg a működést. A foglyok között zsidók, romák, homoszexuálisok, fogyatékkal élők, politikai ellenállás tagjai és erőszakos bűncselekmény miatt elítéltek is voltak, mind kényszermunkára ítélve, brutális körülmények között. Az SS kasztrendszert működtetett, amelynek alján a zsidók álltak, a “tetején” pedig jellemzően politikai foglyok, és sok esetben a kisgyermekek, ugyanis a felsőbb kaszt nem jelentett mást mint valamivel kielégítőbb (de nem sok) étkezéshez, időnként valamivel több pihenéshez való jogot.

Bejárjuk a tábori munka színterét, az ösvényeket, amelyeket egykor a rabok tapostak, az állatkertet, amelynek célja a falusi lakosság megtévesztése, és a rabok megalázása volt - az állatokat látványosan jobb körülmények között tartották, mint a foglyok bármelyikét. 
A mindenki által részben ismerős történeteket sokkal fájdalmasabbá, megrendítőbbé a fizikai, tapintható valóságosság. Borzadva haladunk tovább. 

Tim hirtelen megáll és jelzi, hogy a továbbiakban semmit nem kötelező megnézni - aki szeretne, kint várakozhat. Nem tudom, mi vár a következő épületben, de első kézből akarom megtapasztalni, közelebb kerülni mindahhoz, amiről ez a két hét valójában szól. Elszántan követem a vezetőt, ahogy a társaság szinte minden tagja. 

Kínzókamrák, többsoros drótkerítések. Krematórium, groteszk módon túlméretezett kéménnyel, pizzasütő kemencékre emlékeztető égetőkkel. Az alagsorban üres terem, mind a négy falán méterenként egy-egy vaskampó.Akasztószoba.
 

Senki nem szólal meg. Hosszan, gépies mozdulatokkal sétálunk körbe. Tim sem mond semmit, amíg ki nem érünk. Nem is kell. A látvány magáért beszél.

Pár perc csend után két opciót kínál nekünk a befejezéshez: múzeumlátogatás vagy egy másik épület megtekintése. Nem tudunk dönteni, úgyhogy ketté válik a csapat, én a “másik épület” mellett döntök. 
 

Tim velünk marad, és elmeséli a ház történetét: az SS itt végezte ki gépiesen az ellenzék vezetőit, főként kommunistákat. Legalábbis - teszi hozzá - a kommunisták ezt terjesztették a háború után. 
Utólag kiderül: ez egy egyszerű mellékhelyiség volt, melyhez egészen sokáig ezt a vérengző hazugságot kapcsolták, amely ebben az embertelen környezetben teljesen hihető. De nem igaz. 
Utolsó témaként tehát az álhírek és a propaganda-terjesztés mindenkori veszélyét és erejét tárgyaljuk.  Mind a náci mind a szovjet totalitárius rendszer alapvető eszköze volt ez – ahogy a populista rezsimeké általában. És nem csak a múltban.

A történelem és a jelen valóság nem választható szét: a huszadik század kegyetlen gyakorlatai számtalan nyomot hagytak. Tárgyakban, lelkekben, ideológiákban. Mesél a szélsőjobbos fanatikusakról, akik a mai napig itt, a tábor területén az egyik lakóházzá alakított barakkban élnek, és rendszeresen megemlékeznek az egykori SS gárdistákról. Azért kell ismernünk a múltat, hogy átlássuk, hova vezethet a propaganda és a mögötte álló hatalmi érdekek.

Egy órán át beszélgetünk a csapattal lezárásként. Tim ebben már nem vesz részt, csak csendben figyel. Búcsúzáskor megköszöni, hogy élete legjelentősebb, legpozitívabb visszajelzését kapta meg e diskurzus révén. Hálás ezért, és a reményért is, amit e kritikusan gondolkodó fiatal közösség ébresztett benne. 

Késő délután érünk vissza Weimarba. Le kell ráznunk magunkról a súlyos érzéseket. Több zacskónyi inni-ennivalóval érkezünk a központi parkba, ahol valamiféle dj és nyári fesztivál zajlik. A csapatvezetők is csatlakoznak hozzánk, egyikükkel, a német Steffennel hosszan beszélgetek – mint kiderül, ő is irodalmat tanult valamikor. Kedvenc íróinkról beszélgetünk, majd aktuálpolitikáról, feminizmusról, csupa megosztó kérdésről, amelyekről, meglepő módon, nagyon hasonló véleményünk van. 

Késő este, hosszú, intellektuális eszmecserét és sok-sok éneklést követően nagy csapatként vonulunk haza. A lelkileg megterhelő, súlyos pillanatok közel húznak bennünket egymáshoz. Az embertelen történetek, noha csupán halovány árnyékukat pillantottuk meg, egységgé forrasztottak bennünket.

Reggel kicsekkolás után busszal megyünk a város központjába. Az óvárosi rész kicsi, de impozáns – színes falak, sétálóutcák, gerendavázas “fachwerk” stílusú házak mindenütt.