Vasárnap délután négykor kezdődik a Peace Line programja egy prágai hotel szemináriumtermében. Még jut időm becsekkolni és lepakolni a szálláson. Bemutatkozik a szobatársam: Anának hívják, egyidősek vagyunk, Romániából, Kolozsvárról jött. Jót nevetünk ezen a hihetetlen véletlenen, és nyomban beszélgetésbe elegyedünk, majd együtt megyünk a előadóterembe. A résztvevők többsége már ott van, egy része megszeppenve ül, mások máris beszélgetésbe elegyednek.

Az aznapi program főként ismerkedős tevékenységekből áll. A csoportban sokkal több a lány, mint a fiú, legtöbben nálam fiatalabb, 19–21 éves, politológiát vagy történelmet tanuló diákok. Huszonhatan vagyunk húsz különböző európai országból, olyan, számomra hihetetlenül távolinak tűnő helyekről is, mint Grúzia vagy Fehéroroszország.

Azonnal beszélgetés-szikrák pattannak, rengeteg a közös téma. Hallani akarjuk egymás történeteit, megtapasztalni és megélni ezt a sokszínűséget, amelynek tizennégy napon át a részei leszünk majd. 

A következő reggelt is a szemináriumi szobában indítjuk további ismerkedős játékokkal, majd a program és csoport belső szabályainak lefektetésével. Legfontosabb közös értékekként az el- és befogadást, az empátia és szolidaritás gyakorlását, a tiszta, nyílt kommunikációt fogalmazzuk meg. 

Délután városnézés következik. Egy cseh idegenvezetővel járjuk be a város központját a második világháborúhoz és a kommunizmushoz köthető helyekre fókuszálva. Prága és Csehszlovákia története kiemelt szerepet kapott a második világháborúban – a müncheni egyezmény, a háború kitörését megelőző megállapodás a hitleri Németország és az angol, francia, olasz vezetőkkel Csehszlovákia önkényes szétdarabolását jelentette. A háború végéhez közeledve a város bombázás áldozata is lett – nem egyéb okból, mint hogy az amerikai katonák összetévesztették Berlinnel. E tragikomikus eseményen kívül a náci vezetés egyik kulcsfigurája, Reinhard Heydrich elleni merénylet tetthelye is.

A séta során rengeteg emblematikus alkotást tekintünk meg, többek között az 1989-es „bársonyos forradalom” domborművét, amely az elnyomó rezsim elleni tüntetésre emlékeztet a Národní třída és a Mikulandská út találkozásánál.

Elhaladunk a Vlado Milunić által tervezett ikonikus „Tančící dům”, azaz Táncoló ház előtt, amely régi és modern építészeti matériák és elemek összeillesztésével a múlt és a jelen összefonódásának, örökös „táncának” jelképe.

Černý-szobrok is utunkba akadnak: a Maj Shopping Center oldalát díszítő, vadászgéptestű lepkék, a Spitfire Pillangók, amelyek a világháborúban szolgálatot teljesített csehszlovák pilótáknak állítanak emléket, a közelében pedig az emblematikus, mozgó Kafka-fejjel is jut idő fotózkodni.

Az út a Heydrich-merénylők búvóhelye, a Szent Cirill és Metód katedrális előtt végződik. A séta rendkívül gazdag és informatív, habár a vezető éles, kendőzetlen Nyugat- és Kelet-kritikája és gyakorta cinikus viccei a múlt évszázadban a cseheket ért sérelmekkel kapcsolatban megosztja a társaságot – ki szórakoztatónak, ki túlzónak találja a nyers, kelet-európai humort. 

Este szabad foglalkozás lévén, a társaság nagy, éhes falkaként vadászatra indul. Autentikus burritót vacsorázunk a folyóparton, majd elsétálunk a Károly hídig, amely még este is rettenetesen zsúfolt: turisták, zenészek, utcai festőművészek lepik el. Mégis, a nyüzsgés, a naplemente élénk színei, a soknyelvű beszélgetésfoszlányok és az élő zene valami békés, idillikus gomolygássá áll össze a víz fölött, mint valami tarka délibáb. Andalogva sétálunk végig a hídon, hogy a túloldalhoz közeledve egyesével megérintsük a Nepomuki Szent János-szobrot, ami a hiedelem szerint szerencsét hoz.

 A következő napot a Kommunizmus Múzeumában töltjük, és a történelmi narratívák sokféleségét vitatjuk meg. A fő kérdés, a kiállításra és az előző napi idegenvezetésre is reflektálva, az, hogy miként határozza meg történelemismeretünket nemzeti, vallási, nemi, osztálybeli hovatartozásunk (egyéb tényezők mellett). Megállapítjuk, hogy a történetírás történetalkotás: elbeszélője, bár tényekre alapoz, úgy tálalja ezeket, ahogyan neki tetszik – tehát sosem objektív igazságokat, mindig csak valóságfoszlányokat ismerhetünk meg, melyek tulajdonképpen többet árulnak el az elbeszélőről, mint a történelemről.

Másnap a Prágától félórára található Lidice településre buszozunk. Egy egyszerű, ötszáz fős faluba, amely azért vált a náci rezsim célpontjává, mert a Heydrich elleni merénylet (alaptalanul vádolt) gyanúsítottjai innen származtak. A náci katonák a férfiakat egyetlen éjszaka alatt kivégezték, a nőket a ravensbrücki koncentrációs táborba, a gyerekeket pedig végül egy gyárépületbe hurcolták el, ahol egy darabig rettenetes körülmények között, magukra hagyva tengődtek, majd őket is legyilkolták. A falu épületeit porig rombolták, még az emlékét is megpróbálták eltüntetni a föld színéről.

Az egykori település helyén most üres domboldal áll. Ez az üresség mindennél többet mond.

Az idegenvezetés és a kísérő kiállítás után körbeülünk a koordinátorokkal. Van, akinek beszélnie kell, van, aki csendben mered maga elé. Én lefagyva, összekuszált gondolatokkal hallgatok. Nem találom a megfelelő szavakat. Fél füllel hallgatom a többieket.

Ukrán csoporttársunk szavaira kapom fel a fejem. Daria évek óta nap mint nap találkozik a háború számunkra elképzelhetetlen valóságával. Azt mondja, a reményt látja Lidicében. Akik lerombolták, azt akarták, hogy soha, senki ne emlékezzen rá. De emlékszünk, és akik itt élnek, bizonyítják, hogy a romokból mindig születni tud valami új.

Másnap reggel fáradt szemek, guruló bőröndök, kicsekkolás. Utolsó prágai programunk egy látogatás a német nagykövetségen, ahol újabb hihetetlen történettel találkozunk.

A prágai tavaszt követően a keletnémet lakosság tömegesen döntött a nyugati emigráció mellett, ezért, hogy követelésének hangot adjon, elözönlötte a nagykövetséget. A ma impozáns, rendezett kertbe akkor, ’89-ben több ezren táboroztak le minden ingóságaikkal, hogy kikényszerítsék a Nyugat-Németországba való átszállításukat. Rengeteg viszontagság árán végül sikerrel is jártak: négyezer németet engedtek át a vasfüggöny másik oldalára még a rendszerváltás előtt.

Megint tele új információval, érzésekkel, kérdésekkel. A téma kapcsán a francia Blandine a mai migrációs helyzet ambivalenciájára reflektál, a német résztvevők a keleti és nyugati népesség különbségeit próbálják meghatározni. Erről kisebb vita is kialakul: ki mennyire érzi az egykor a kommunista blokkban ragadtak attitűdjét vagy megítélését különbözőnek a nyugatiakétól? És milyen jogon mondhatják meg ezt ők, akiknek családjai mind a „szerencsés” oldalon éltek?

Ezekkel a dilemmákkal szállunk buszra. Az ablakból nézem, ahogy távolodunk az öt nap alatt ismerőssé vált ezer cifra torony városától. Viszlát, Prága!

Heló, Weimar!