A két nagy kolostor meg­látogatása után vo­nattal utaztunk vissza Lhászába. Az állomáson, nem tudom pontosan, mivel, egy kislány élénk, már-már ag­resszív érdeklődését vontam magamra: előrehajolva, két tér­dére támaszkodva állt velem szembe és bámult nagyon komolyan. Mikor jeleztem, hogy szeretném lefotózni, ki­húzta magát, és a gyerekeknél már többször látott V-t formázó ujjal, rezzenéstelen arccal pó­zolt nekem. Nem tudtam, mit érez irántam és a helyzet iránt. Ez végigkísért és kísértett az utamon is.

Sosem tudtam, mit éreznek az emberek, akiket láttam, mint ahogyan a tibeti utamon szinte egy pillanatig sem hagyott el a mindegyre feltett kérdés bizonytalansága, hogy vajon eredeti vagy hamis, utánzat mindaz, amit látok. Ez az érzésem csak felerősödött, amikor egy tibeti családot lá­togattunk meg, bizonyítandó, milyen jól, szépen élnek ők ma. Volt ott udvar, előszoba, konyha, fogadószoba és háló, mind-mind nagyon díszesen, színesen – túl díszesen, túl színesen – berendezve: hatal­mas festett virágok a falon, sok mozgalmas jelenettel díszített, lakkozott bútor. Mindez azt volt hivatott mutatni elsősorban, milyen jó körülmények között élnek ma a tibetiek. Bár azt, hogy ott tényleg tibetiek élnek, inkább csak egy-két Buddha-kép, a Potala-palota képe, meg egy szerzetes fotója jelezte, mintsem a stukkódíszes mennye­zet, a rengeteg, min­den­féle szőttessel letakart ka­napé, faragott asztal, pávatoll és száraz virág. A kínai vezetők képeiről nem is beszélve. 
Másnap az egykori iko­nikus fővárosból elrepül­tünk az egyszer már látott Csun­kingba, Kína egyik legna­gyobb városába. A Jangce és Jailing folyó találkozásá­­nál fekvő me­ga­polisz, hivatalo­san tarto­mányi jogú vá­ros, nevének jelentése: „két­szeres ün­nep”. Területe nagyjából meg­egyezik Ausztri­­á­éval, lakosainak szá­ma pedig 40 millió körül van, ami igen sűrűn lakott tele­pülést eredményez. Két részből áll: maga a város és a hozzá tartozó hatalmas me­zőgazdasági területek. 
Csunking még kínai vi­szonylatban is döbbenetes ütemben fejlődött azzá, ami. A város arról (is) híres, hogy a felhőkarcolók dzsungelében szinte nincs földszint, mert az építkezés teraszos, lévén, hogy egy óriási völgyben fekszik. Ami pedig a közlekedést illeti, van olyan vonat – a rendkívül kiterjedt monorail (egysínű vasúti) hálózat egyike –, amely átmegy egy felhőkarcoló 6. emeletén, illetve megállója is van ott. Azt tudni kell, hogy az épületet nem szétrombolták ennek érdekében, hanem ele­ve így tervezték! Ilyenkor óha­tatlanul eszembe jut egyik kedvenc országútszakaszom – valahol két otthonom között –, ahol saját szememmel láttam anno, ahogy végre leöntötték a csodálatosan sima betont, a férjemmel dicsértük is őket magunk között jó hangosan. Aztán, mikor rövid idő múlva újfent arra kocsikáztunk, tátott szájjal bámultuk és kerülgettük a falu hosszában végig az úton keresztül ásott sáncokat: vezették a gázt. A fővezeték pedig csak az út egyik oldalán futott, míg ház mindkét felén állt. Az a fránya tervezés!
Az országnyi városból két­szer kaptunk kóstolót: amikor megérkeztünk Kíná­ba, aztán hazaindulás előtt. El­ső alkalommal egy kedves, roppant rendezett és hangu­latos részében jártunk, a város peremén elhelyezkedő Cse Csi Kou (Ciquikou)-ban, az 1700 éves kikötővároskában, a neve jelentése szerint por­celánfaluban, mivel egykor por­celánművészetéről volt hí­res. Ma rengeteg kézműves- és szuvenírboltja, meg szám­talan teaháza van. Államilag védett kulturális érték, amely őriz még valamit patinás han­gulatából. Több időt ér­demelt volna.