Boszorkányok nincsenek. Józan elméjű ember nem is állítja ennek az ellenkezőjét. Akkor mégis kiket üldöznek manapság azok, akik boszorkányüldözésre adják a fejüket? Merthogy boszorkányüldözés ma is van, e kifejezés nemegyszer felbukkan a mívesebb újságírói szövegekben. Kedves Olvasóm! Ad absurdum tulajdonképpen azt jelenti, hogy tényleg nincsenek boszorkányok, de ezt – a kifejezés ellentételezéseként – érvekkel kell bizonyítani. Lépésről lépésre haladva, valós tényeket szembeállítva a nyilvánvalóan lehetetlen boszorkányvádakkal, megdönteni a rosszindulatú kitalációt, tisztára mosni a befeketített fehéret, az ártatlanságot. Kinek van ma ideje erre?! A cáfolni érdemes toxikus szavakat már felfogták, mi több, valószínű, hogy már be is fogadták a „népek”, és talán valóban lehetetlen erőlködésnek tűnik felfedni az igazságot arról, hogy mégis kinek az érdeke gonosz boszorkányokat teremteni a semmiből. Közérthetőbben úgy mondanánk, ellenségképet alkotni, azt cinikusan terjeszteni, riogatni vele és igaznak kikiáltani a nyilvánvaló hazugságot.

Lorenz Dieffenbach 19. századi német lelkész, nyelvtudós, akadémikus „a világirodalom legelvetemültebb és egyúttal a legostobább, legbolondabb és mégis legveszedelmesebb könyve” kijelentéssel illeti a boszorkányüldözés első közkézen forgó tankönyvét, a Boszorkánypöröly című kézikönyvet. Ez volt az Európa-szerte rettegett szabályok gyűjteménye, a boszorkányok gaztetteivel szemben alkalmazható leleplezés, vallási „gyógyerő” bevetése, a perek lefolytatásának módozatai és hasonlók, ami jóllehet hivatalosan nem jutott törvényerőre, mégis törvényként működött. A könyv 1487-ben jelent meg először, jóformán a könyvnyomtatás bölcsőjében, és 1669-ig harmincszor adták ki újra, ami – tekintve e korok nyomdatörténetét és könyvterjesztését – hatalmas népszerűséget jelez. Egyik gyakran hangoztatott és talán legveszedelmesebb kiindulópontja ez volt: „Legnagyobb eretnekség tagadni a boszorkányságot.” Mit tehetett hát az egykori ember? Kinek lett légyen a bűntársa: a vádlónak, vallatónak vagy a vádlottnak? A két szerző – Institoris és Jacob Sprenger német dominikánus szerzetesek, az utóbbi különben a teológia doktora címmel is büszkélkedhetett – nemcsak megírta a könyvet, hanem minden benne foglalt ötletet a legfőbb egyházi méltóságtól kapott hatalommal a valóságba is sikerrel átültette. A pöröly szó ma már nagyrészt ismeretlen, sem a mindennapi társalgásban, sem a közbeszédben egyáltalán nem szerepel, a tárgy maga – a kovácsok két kézzel tartott, hatalmas vasformázó kalapácsa – a kovácsműhelyekkel együtt csak régiség, múzeumi látványosság.

Óriási bolondság, hogy amikor a boszorkányok nem léteztek, akkor hivatalosan szó szerint halálra keresték őket, ma akár létezhetnek is hivatalosan. Példának okáért 1992-ben Székesfehérváron megalakították a Magyar Boszorkányszövetséget mintegy százötven boszorkányhívő jelenlétével. A magyarországi jogbíróság hivatalosan is regisztrálta mint egyházat, ötvenkettediknek az önálló vallások között, 2011-ben szűnt meg egyházként létezni. Na és persze senki sem üldözte őket, boszorkányságukat legtöbben ártalmatlan hóbortnak ítélték. Szerencsére arra nincs semmiféle adat, hogy a kérelmezők kutya-, macska- vagy varjúalakban érkeztek a hivatalba, esetleg seprűn, aztán megunva a várakozást a folyosón, besurrantak a kulcslyukon át, hogy gyorsítsák az ügyintézést. Talán ott sem voltak, és színtiszta boszorkányság, hogy a hivatalnokok bejegyezték, és ezzel jogosnak, törvényesnek ismerték el a létezésüket. Végül is így van ez 1487-től, amikor a Boszorkánypöröly császári jóváhagyással megjelent. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a jóváhagyás hamisítvány, mivel a császári rendelet csatolása tulajdonképpen egy szövegcsúsztatás, ami az adott szövegtérben úgy volt értelmezhető, hogy a birodalom alattvalóinak támogatniuk kell a nyomozókat és vallatókat.

A pöröly szó magyar irodalmi előfordulása Arany János Buda halála. Hún-rege című hőskölteményében található az Isten kardja című Kilencedik énekben: „Maga pedig fordul a fegyveres házba, / Hüvellyel a kardot Etele ruházza, / Legszebb hüvelyébe illett csudaképpen, / Felköti, kivonja, forgatja kezében... / Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak! / Ihol én, ihol én pörölyje világnak”. Arany János lábjegyzetben magyarázza, hogy Attila hun király neve a régi magyar nyelvben Etel- vagy Eteleként ismert, és hogy a „pörölyje világnak” régi krónikákból való.
Boszorkányok pedig nincsenek, de a Boszorkánypöröly sok száz éve nap mint nap kiegészül szorgos kezek nyomán: az ellenségkép állítólag összekovácsolja, egybekalapálja a közösségeket. Vajon ki ma „pörölyje világnak”?