Mint az elmúlt néhány hónapban itt is ki­derült, Tibet csak az árnyékát nyújtotta annak, amit olvasmányaim és a fellelhető fotók alapján elképzeltem ró­la, még azok után is, hogy lelkem mélyén készültem va­lami hasonló élményre. A to­­vábbiakban azonban egy ezzel ellentétes jelenségről fogok beszámolni, mikor igyekszem majd bemutatni mindazt, amit megtudtam és meg is ta­pasztaltam Perzsiáról. Az utóbbi három évben ugyanis, mióta egyedül maradtam, többet utaztam, mint korábban és majd minden alkalommal messzi, egzotikus országot választottam célul. Nem vé­letlenül. A tapasztalatom ugyanis arra tanított meg, hogy minél több országhatár húzódik otthonom és a meg­látogatott hely között, annál könnyebben tudom kizárni, „elfelejteni”, elhagyni ideig-óráig a gondjaimat és bajaimat. Amikből volt és van elég, mintha egyszerűen nem akarna elmúlni fejem fölül a sok rétegből szőtt vastag szürke felhő. Az utazás a legjobb vagy az egyik legjobb pszichoterápiás módszer. Ter­­mé­szetesen azoknak, akik eleve szeretnek járkálni a nagyvilágban. Többek kö­zött ilyen meggondolásból, amely­hez hozzáadódik óha­tatlanul a múló idő követ­kezményei­nek a figyelembevétele is, hisz a távoli és hosszú utakat csak jó fizikai állapotban le­het és érdemes megtenni, döntöttem úgy, hogy minél rövidebb idő alatt végigjárom a számomra fontos, de még nem látott távoli helyeket. Ezért lehetséges most az, hogy a tibeti élményeim után olvasóim, pontosabban egy részük – akik online fe­lületen követik a sorozatot, illetve akikkel beszélgettem – véleményt nyilváníthattak arról, hogy három különleges ország – Malajzia és Szinga­púr, Irán vagy Indonézia – közül melyikről olvasnának a legszívesebben. Döntő több­­­ségük, számomra kissé meglepő módon, Iránra sza­vazott.

Meglepetésem oka kettős: egyrészt, mivel jómagam inkább azért választottam Perzsia meglátogatását, mert olyan időpontban volt, amikor nem akartam itthon lenni. Nyilván, az érdek­lődésem megvolt, hisz különben ele­ve meg sem nézem ezt az ajánlatot. Perszepolisz, egy­általán a perzsa kultúra mindig von­zott, bár az, ami lett belőle, már sokkal kevésbé. Ezért nem igyekeztem el­eddig eljutni oda. Másrészt, erre az évre már volt két lefoglalt utazásom, amikkel nagy vonalakban lezártam azon egzotikus utak listáját, amelyeket látni szerettem volna: a többi már inkább ráadásnak számított, illetve olyan jöhetett leginkább szó­ba, amit már nemcsak a többé-kevésbé híres látni­valókért kerestem volna fel, hanem a jelenkori tör­ténéseiért is. Ezeket fi­gye­lembe véve érthető, miért adtam a voksomat Perzsiá­ra. Mint az is, miért gondoltam azt, hogy a másik két úti cél vonzóbb lesz az olvasóknak is, hisz nekem induláskor azok voltak. Hogy mennyire esett egybe az elvárásom azzal, amit nyújtott az ország, az mindhárom esetben meg­közelítőleg azonos mértékű. Mindegyikük jelentősen el­tért bizonyos (más-más!) értelemben attól a képtől, amit én kialakítottam, mind­attól, amit tudni véltem róluk. Malajzia és Szingapúr hihetetlen fejlődése és gaz­dasági felzárkózása mögött egy ezzel szinte ellentétes társadalmi és kulturális szint rejtőzik, amit csak ott lehet tetten érni. A sokat rek­lámozott Indonézia valóban különleges, de nem azért, amiért turistaparadicsomként becézik. Ami pedig Perzsiát illeti, sajnos szinte már semmi köze sincs ősi ne­vének műveltségéhez, ám a mindennapjai sokkal má­sabbak, mint a róla szóló hírekből képzelni lehet. Valószínűleg lesz lehe­tő­sé­günk majd együtt felfedezni ezeket a meglepetéseket mind­­három esetben. Elsőnek, irány Irán!