Tánczos Vilmos Utolsó szavak. Egy csíki székely ember halálképe (Bookart, Csíkszereda, 2026) című könyve lebilincselő olvasmány annak, akit nem riaszt el a halál témája. A szerző édesapjának halálához vezető mintegy öt esztendő történéseit – az ijesztő diagnózistól a halál utáni időszakig – naplószerűen dokumentáló könyv olyan fájdalmas őszinteséggel és olyan ízes székely nyelven beszéli el a halálra való hosszú készülődést, hogy nehezen tudom időnként letenni, és utána alig várom, hogy ismét kézbe vehessem. Bár a cím elárulja a történet végét, mégsem bírom megállni, hogy ne izguljam végig a Tánczos család viszontagságait a családfő életének megmentése érdekében bejárt, reménykedéssel és kilátástalansággal kövezett útja során, és ne szurkoljak teljes szívvel Táczos Simon megerősödésének és gyógyu­lásának.

A Csíkszentkirály–Csíksze­reda–Kolozsvár tengelyen zajló családi drámából apránként bontakozik ki a folyamatos veszteség, és a halálban tetőző végső megsemmisülés története. A fizikai gyengülés legszembetűnőbb jeleként az egész életét serény munkával töltő parasztember mozgásképességének határai beszűkülnek: előbb az utcára, majd az udvarra, a házra, az asztal háromszori, majd csak egyszeri megkerülésére, végül pedig az ágyra korlátozódnak. A gazdával együtt a gazdaság is hanyatlásnak indul: az állatoktól apránként meg kell szabadulni, a földeket művelésre kiadni, hogy ne maradjanak parlagon.

A fizikai állapot romlása, az önálló cselekvés képességének elvesztése a társadalmi tér beszűkülését is maga után vonja. A fiatal, életerős szomszédok már nem méltatják figyelemre, nem intézik hozzá mondanivalójukat, és nem kívácsiak a véleményére. Az idősebb, de még mozgásképes rokonok, ismerősök látogatásai megritkulnak, elmaradoznak, és az időnként mégis betérő látogató is leginkább magáról, saját bajáról beszél az élet lüktetéséből kiszakadó, elmagányosodó be­tegnek.

Ezzel egyidejűleg a lelki folyamatok egyre jobban letisztulnak, leegyszerűsödnek: a kezdeti hetyke – szavakkal mondott, de lélekben meg nem élt – beletörődés, elfogadás mögül fokozatosan előtör a harag, a bizakodás, a kétségbeesés, a lázadás, a rettegés, az eltökéltség, az üresség elemi erejű hullámzása. A humoros, önironikus nyelvi játékok, párbeszédek helyét átveszi a történetmesélés általi számvetés az élettel, a múlttal, a világgal, hogy később a történetek is elveszítsék jelentőségüket és érdekességüket, és utat engedjenek a lírában, énekekben, imádságokban való, gyakran könnybe fúló önkifejezésnek. A testi szenvedés és a jövőt illető kilátástalanság erősödésével a morális meggyőződések is fellazulnak: a történetekben a mentális összeroppanásnak, az őrület felülkerekedésének tulajdonított önpusztítás gondolata mindinkább elfogadható színben tűnik fel és fogalmazódik meg.

A lassú haldoklás drámájával párhuzamosan egy másik dráma is zajlik, a hozzátartozóké, akiknek minden egyes kórházi látogatás előtt arra a dilemmára kell választ adniuk, hogy vajon meddig érdemes és szabad fizikailag leépülő szerettüket orvosi beavatkozással megmenteni, szenvedéssel teli életét saját kinyilvánított akarata ellenére meghosszabbítani. Az első olvasatra egyszerűnek és egyértelműnek tűnő helyzetet nagyban árnyalja és bonyolítja a szerző megközelítése, amellyel az édesapa szavakban megfogalmazott kívánságait, és az azok mélyén rejlő, időnként a szavakkal merőben ellentétes lelki tartalmakat finom pszichológiai érzékkel értelmezi, és a súlyos döntéseket ehhez igazítja.

Fájdalmas, mégis gyönyörű, magával ragadó könyv ez, amely felváltva nevetteti és ríkatja meg az olvasót. Számomra különösen sokatmondó a kötet, hiszen nagyanyámmal, egy örökmozgó, folyton dolgozó, de élete utolsó szakaszában ágyhoz kötött gyergyószárhegyi parasztasszonnyal, a leírtakhoz sok mindenben nagyon hasonló utat jártunk végig. Mivel nagyanyám ugyanabban az évben, mintegy egy hónappal Tánczos Simon után hagyott itt bennünket, az olvasás során a halál évében született bejegyzések dátumait izgatottan figyelem, és  felidézem mindazt, ami egy másik helyszínen, egy másik betegszobában az olvasottakkal egy időben történt.

A kötetzáró, mézkörtefáról szóló példabeszéd elolvasását követő merengésemben eszembe jut egy rövidke, dokumentum jellegű kisfilm, amelyben egy kilencvenhét éves amerikai filozófus professzor elmélkedik életről, halálról, és meg is keresem a filmet. Herbert Fingarette reflexióit az teszi különlegessé, hogy húsz évvel a kisfilm forgatása előtt könyvet írt a halálról, amelynek megállapításait most, húsz évvel később, a halál közvetlen közelségében nem tartja többé érvényesnek. Akkor ugyanis amellett érvelt, hogy a halálfélelem irracionális, mivel a halál után már nem érzünk, nem látunk, nem tudunk semmiről, tehát voltaképpen a semmitől félünk. Most azonban erőt vesz rajta a halálfélelem, a szorongás, maradni szeretne még valameddig, gyönyörködni az ablaka előtt a napsugár fényében táncoló falevelek látványában, zenét hallgatni, feleségére emlékezni, és nyugtalanítja a gondolat, hogy egy nem túl távoli napon, amelynek pontos dátumát homály fedi, majd mégis menni kell. Megtalálom a halálról írott könyvét is, amelyben olyan nagy elmék halállal kapcsolatos gondolatait összegzi, mint Konfuciusz, Marcus Aurelius, Lev Tolsztoj, Arthur Schopenhauer, Sigmund Freud, Albert Camus és mások, és amelynek megírása után húsz évvel járókával tipeg a könyvekkel telezsúfolt lakásban, és tanácstalanul kérdezgeti mindegyre önmagától, hogy: Miért? Mi az értelme ennek az egésznek?

A csíkszentkirályi parasztemberről írott könyv és a kaliforniai filozófusról készített film egyaránt azt sugallja, hogy a halál rideg valóságát a haldokló számára sem a hit, sem pedig a ráció nem képes megszelídíteni. Hogy mit lát a haldokló a végső pillanatban elkerekedő szemével, azt csak ő maga tudja. Mi, többiek, csak akkor, amikor ránk kerül a sor.