Mi, magyarok nagyon sok kiváló karmestert adtunk a világnak, ha felsorolnánk, akkor e cikk kereteit kimerítenénk. A magyar zenei élet huszadik századi történetében viszont számos olyan kül­földi dirigens dolgozott hazánkban, akinek munkássága sokáig emlékezetes maradt. Ezúttal is hosszú lenne a lista, egy évforduló nyomán most a száztíz évvel ezelőtt született olasz mesterre, Lamberto Gardellire emlékezünk.
Az ifjú tehetséges zenész Rossini szülővárosában, Pesaróban, a Liceo Musicale Rossiniben végezte tanulmányait, a neves intézmény jó iskolának bizonyult, mivel szép karriert indított el. Rómában a legendás karmester, Tullio Serafin mellett dolgozhatott, majd kezébe vette sorsát. A világ vezető operaházaiban, zenei intézményeiben szerzett hírnevet. Magyarországra alkotóereje teljében, negyvennégy éves korában, 1959-ben érkezett, a Magyar Rádióban lépett fel először, majd a Magyar Állami Operaházban Verdi egyik legnépszerűbb operáját, a Rigolettót vezényelte.

A folytatás önmagáért beszél, a magyar opera szentélyében har­minckét operabemutatón állt a pulpituson, de számos fővárosi és vidéki zenekart is vezényelt. Re­pertoárjának gerincét az olasz művek alkották, de a klasszikus zene­irodalom legjelentősebb alkotásait is műsorra tűzte, s magyar darabok sem hiányoztak a választékából. Emlékezetes például Kodály Zoltán budavári Te Deumának és Missa Brevisének előadása.
A Mester életművében jelentős sze­repet játszottak a hangfelvételek. A Ma­­gyar Hanglemezgyártó Vál­lalatnál ugyan­csak otthon volt, mintegy tizenhat teljes operafelvétele, operarészletek, versenyművek és zenekari művek rög­zítése fűződik a nevéhez. A Trubadúr nyitotta s Respighi Semirama című dalműve zárta a sort. Olyan kevésbé játszott remekműveket ismertetett meg a magyar közönséggel, mint Verdi „kórusoperája”, A lombardok. A Mes­terrel a Hungarotonban ta­lál­koztam a 80-as években. Respighi La Fiamma (A láng) című művét vette föl, s váratlanul valamit meg kellett oldania. Szombat lévén végül engem ért el, s természetesen készséggel segítettem. Legközelebb már engem, „a franciául beszélő barátomat” kért telefonhoz, s a segítség ezúttal sem maradt el.
Csák P. Judit 1996-ban adta ki La mia Ungheria – A mi Lamberto Gardellink című monográfiáját, a kötetben írottakra magam is tá­maszkodtam. Számos véleményt is közöl a karmesterről, ezekből egy nagyon igényes (néha olasz tem­peramentummal operáló) művész arc­képe bontakozik ki. Mikor e sorokat írom, kezembe került a Muzsika folyóirat 1976. júniusi száma, Papp Mária a Traviata felújításáról számol be néha epésen, de tárgyilagosan. A Gardelliről megfogalmazott so­rokból idézek, mindent kifejez­nek: „Gardelli elindít egy ritmus-os­tinatót, azután föléje rajzol egy énekes- vagy hangszeres dallamot, s a hallgató rögtön szerves, élő vi­lágba kerül, legyen az báli zene, nagy szerelmi kitörés vagy magános fájdalom megnyilvánulása… Gardelli zenélésében minden a helyén van, mindenütt annyi és úgy szólal meg, ahogyan azt Verdi elképzelhette.”