Turnéjukon András Karolával (háttérénekes) és Kozma-Kis Emesével (fuvola) kiegészülve adják elő dalaikat, hogy a stúdiófelvételek rétegelt hangzását vissza tudják adni a színpadon. Elsősorban a progresszív rockzene irányvonalát követik, de egyedi, experimentális elemekkel, izgalmas ze­nei fordulatokra építik fel dalaikat. Magyar és angol nyelven énekelnek, számos elektronikus és akusztikus hangszerrel találkozhatunk kiad­ványaikban. 

Az együttes egyik leg­sikeresebb zenei kí­sérlete a Senki Madara című album, amely először 2018-ban jelent meg, majd egy bővített és újrakevert, feljavított változatban 2024-ben került újra kiadásra. Az albumon megjelenő szintetikus, olykor pszichedelikus hangzás a progresszív rockzenével ötvö­ződik, a Yes, King Crimson vagy épp a Pink Floyd ikonikus zenei stílusát idézve. A lemez mégsem marad ezen világhírű előadók partiumi változata vagy utánzata – az együttes ugya­nis kiegészíti ezt a ha­gyatékot saját hagyatékával: magyar népzenével. A da­­lok egytől egyig régi, kultú­ránk­­ban sokak által ismert szövegekre és dallamokra épül­nek, ezekkel teremt egyedi fúziót az angolszász irányvonal. Régi és új, hagyományos és reformista formák összhangba hozatalára tesz merész kí­sér­letet. Az album hossza 45 perc körül van, terjedelme és fel­építése a szokatlan polifóniák és ritmuskísérletek ellenére is befogadható, a virtuozitás, habár egyértelműen érzékelhető, nem nyomja el az érzelmi és in­tel­lektuális koncepciót. De nem is áll meg a folkdalok önkényes felhasználásánál: narratívát épít, utazásra hívja a hallgatót. Az album reflexív és a személyes szabadságot, az önkifejezés lehetőségeit keresi a dalok által. 
A régi magyar szövegek központi szimbóluma, a cím­ben is megjelenő a madár, a kalitkából kitörni el­szánt, szállani vágyó Én. A szövegek a bezártságból a kiszabadulásig, az érzel­mek megélésétől az önmeg­ismerésig jutnak – a sze­mélyiség kibomlik, és meg­­találja saját esszenciáját. Ezt részben a gondosan össze­­­válogatott dalszövegek tá­masztják alá ismert népi motívumrendszerükkel, ám nem kizárólagosan. Mi több, talán a szöveg érvényesül legkevésbé a hagyományosan is inkább hangszer uralta műfajú zenében. A pop­kul­túrában megszokott szöveg­központúság helyett itt a progresszív instrumentális ré­szek kovácsolják valódi történetté az egyszerű nép­költészetet. Az üzenet te­hát nem egyszerűen a dal­szövegek szintjén kere­sendő, hanem abban az átgondolt felépítésben, amely az egy­mástól távol álló(nak tekintett) műfajok keresz­tezéséből épül fel. Ilyen értelemben nem egyes dalok, szövegek, sza­vak szintjén érdemes a lényeget kutatni, hanem abban a kontrasztban, amit a személyes, ismerős folk ter­mészeti képei és egyszerű szimbolikája meg az azt ré­tegelő formabontó, komplex hangzás alkot. A népdalok könnyedsége misztikus, mély értelmet nyer a zene sok­szólamú, kiszámíthatatlan kí­­sé­retében, amelyet olykor meditatív, máskor felzaklató, megrázó fragmensek al­kot­nak. Erőteljes a hetvenes évek kísérleti-pszichedelikus rockzenei eszköztára, fel­ismer­hetetlenségig torzított elektronikus gitárok és szin­tetizátorok dominálnak az akusztikus hangszerek mel­lett. A dallamvilág válto­zatos fordulatokon keresztül jár be magasságokat és mély­ségeket, amelyek alá­tá­maszt­ják a madár–repülés–szabadság hármas toposzát. A hangszerek között is meg­jelennek a madártrillázást és részben a magyar népzenei hagyományt is idéző, díszített fuvolaszólók, amelyek egy­szerre belesimulnak az össz­hangzatba, és mégis ki­tűnnek a „keményebb”, elektronikus hangok és a bonyolult ritmus­variációk közül.

A különböző korok és tradíciók összehangolása olyan zenei élményt nyújt, amely­­ben régi szövegek prog­resszív köntösbe bújta­tása nem csupán egy érdekes kí­sérlet vagy épp múltidézés céljából valósul meg, és nem is nacionalista, „melldöngető” szerepet tölt be, hanem inkább egyfajta személyes víziót tükröz. A gyökerek ke­resése, és a gyökerekből való építkezés lehetőségei ke­rülnek a középpontba. Szemé­lyes önfelfedezés ez, kísérlet, utazás. Hogyan válhat az Én minden szinten önazonossá? Egyszerre jelenbe és jövőbe tekintés, és a mélyebb, ősibb rétegek felszínre hozása szük­séges ehhez, amely által a személyes mellett/alatt álló kollektív, népi örökség is kibontakozik.
A zene szárnyakat ad: az önmagunk felfedezésének egy­­­szerre harmonikus és kon­­­flik­tus övezte útjára hív. A felszabadulás mel­lett a fáj­dalom és az egyen­súly­ke­resés inten­zív folya­mataival kell szem­besülni. Merész és nehéz folyamat a találkozás önmagunk változataival, sze­mélyes és közösségi lelki-intellektuális örökségünkkel. Aki erre vállalkozik, az nemcsak önmaga, de egész ge­nerációk sorsának súlyát veszi a vállára. A múlt és a jövő síkjai összefolynak, ugyanannak a lényegiségnek a különválaszthatatlan elemei­vé válnak ebben.
Az utolsó előtti, Nap című dalban talán a leg­szem­betűnőbb ez a sokrétűség. A szám a mindenki által is­mert Süss fel nap-ból indul ki. A banális-gyermeki, az ösztönös és az újszerű, ki­számíthatatlan világok talál­kozását vetíti elő: egyszerre jeleníti meg a gyermekkor egyik első zenei élményét és az intellektuális, virtuóz jelleget. A népköltészet is­me­rőssége és a fiatalkori kulturális em­lékezet egy­szerre ellentétes és szim­metrikus viszonyba kerül az ismeretlennel, éppúgy, ahogy örök gyermek- és fel­nőtténünk. Az ártatlan, ál­modozó egyszerre bírál és támogat – de mindig jelen van valahol mélyen. A múlt és a jelen találkozása tehát itt nem egy lineáris folyamat, hanem örökös, szakadatlan jelenlét. Úgy érezteti hatását a gyermeki világunk, hogy közben nem próbálja leta­gadni a felnőttség tényét: nem naivitásra, feledésre ösz­tönöz, ehelyett kapcsolatot teremt a személyiség két vál­­tozata között, sőt, más sze­mélyiségrétegeket is fel­villant.
Az utolsó dal, az Úgy Bocsáss El búcsú és összegzés is egyben. Itt organikus, finom hajlításokkal díszített ének adja meg a zene hangulatát, a dallam egyszerre szomorkás és felemelő. Az elektronikus és tisztán akusztikus muzsika összhangzata katartikus, mé­gis visszafogott finálét te­remt. Az út a végéhez ért. A fáj­­dalom és felszabadulás által az Én végső, csendes győ­zel­met aratott: megtalálta a hitelesség eszközeit, ennek azonban megvan az ára. A sze­mélyes önmegvalósulás még kollektív örökségünkkel is magányos vállalkozás. A bel­­ső világ felderítése, a reflexív megértés csak az indi­viduumban történhet. Erőt és elhatározást követel – de a lelki megerősödés egyben a jutalom maga. 
Repülés és mélyrepülés. Sze­mélyes és kollektív. Gyer­meki és felnőtt. Népi és for­ma­bontó. A folyamatosan fel­bukkanó kettősség jegyében a Senki Madara megteremti a táptalajt az önazonosság felé. Nem ad, hiszen nem is adhat biztos válaszokat személyes kérdéseinkre, de irányt kínál az elinduláshoz.