Szokták még emlegetni ilyenkor Bessenyei Györgyöt, Kazinczyt és Kölcseyt is. Csakhogy egyiküknél sem a címül írt forma található! Pél­dául Arany János így írta: „(…) Élni fog nyelvében, élni művészettel / Még soká a nemzet!” A szállóige első megfogalmazójának – ma már tudjuk – a szakirodalom Kőváry László (1819–1907) erdélyi írót tartja: az 1842-ben megjelent Székelyhonról című könyvének Laborfalva fejezetében írja: „Mert ha bé­megyünk egy fővárosba, és látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. S itt áll előttünk a haza jelleme, művészete, divatja, irodalma, nemzetisége, ízlése, erköl­cse, szokása, tudománya, fes­­tészete (…) Itt veszi elő az utazó a csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férfiait, tudását, művészit, előkelőit, polgárát stb. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”
Kőváry László példája is igazolja azt a felismerést, hogy a fontosabb gondolatok általá­ban a könyvek és folyó­iratok lap­jain születnek meg. Bizonyíta­ni lehetne ezt egyebek mellett a magyar nyelv történetével is, most azonban elégedjünk meg – terjedelmi okok miatt – a fentebb említett nap szü­letésének ismertetésével. Buda­pesten az Országgyűlés 2011 szeptemberében egy­han­gú­lag – ellenszavazat és tar­tózkodás nélkül – el­fogadta az Anyanyelvápo­lók Szövetségé­­nek alapján született minisztériu­mi ha­tá­rozattervezetet, és no­vember 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. (Később az RMDSZ javaslatára a román parlament is a magyar nyelv napjává nyilvánította november 13-át.) A 2011-ben hozott határozatban egyebek mellett ez olvasható: 1. Az Országgyűlés, felismerve azt, hogy a magyar nem­zet összetartozását leg­főbb szellemi kulturális örök­sé­günk, nemzeti  nyel­vünk fe­jezi ki legjobban – tiszteletben tartva ha­zánk hagyományos nyel­vi sokszínűségét, egy­ben felelősséget vállal­­va a kisebb­ségek nyelv­hasz­­nála­tának jo­gaiért –,  a nem­zet fejlődését és hagyo­má­nyainak őrzését egy­aránt szolgáló magyar nyelv iránti megbecsülésének ki­fejezése érdeké­ben a magyar nyel­vet hivatalossá tevő tör­vény, a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvénycikk el­fogadásának napját, november 13-át a magyar nyelv napjává nyil­vánítja. 2. Az Országgyű­lés felhívja az intézményeket, szer­vezeteket, és egyúttal fel­kéri a polgárokat, hogy a nem­zeti kulturális öröksé­günk talp­­kövének számító nemzeti nyelvünk megbecsülésé­nek kinyilvánításaként 2011-től kezdve ezt a napot kö­zö­­sen, méltó kertek kö­zött ünne­peljük meg. 3. Az Or­szág­gyű­lés felkéri a Kor­mányt, hogy a hazai és külhoni magyar tu­dományos élet sze­replői, az egyházak és a civil szervezetek be­vonásával vizsgálja meg nyel­vünk hasz­nálatának hely­zetét, ennek alapján ké­szít­sen elő intézkedési tervet nyel­vünk értékeinek védelme, kor­szerű továbbfejlesztése és nép­szerűsítése céljából.

Az 1844-es törvény el­fogadását kitartó szellemi erő­feszítések előzték meg tu­dósok, írók, költők részéről. Köztük erdélyiek vagy erdélyi származásúak is vállaltak ve­zető szerepet, mint például gróf Teleki József nyelvész és történész, az Akadémia elnöke; Kölcsey Ferenc, a Himnusz írója; báró Wesselényi Miklós, a jobbágyfelszabadító és árvízi hajós. És mások.
2011 után az Országgyűlés felkérésének eleget téve mind a külhoni, mind a magyarorszá­gi tudományos élet szereplői magas színvonalú munkákkal járultak hozzá anyanyelvünk helyzetének, állapotának, hasz­­-
nálatának leírásához és fel­tételezhető jövőjének meg­raj­zolásához. Most csak a bennünket legjobban érintő két vaskos kötetet említem: 1. Péntek János – Benő Attila: A magyar nyelv Romániában (Erdélyben). Erdélyi Múzeum-Egyesület. Gondolat Kiadó, Kolozsvár–Bu­dapest, 2020; 2. A magyar nyelv jelene és jövője. Szerkesztette Tolcsvai Nagy Gábor, Gondolat Kiadó Budapest, 2017. Mindkét szo­ciolingvisztikai munkában – magától értetődően – jelentős szerepet kap a nyelvpolitika: a román, az erdélyi magyar és az európai uniós is. Fontos most kiemelni, hogy két nem­zetfelfogás áll szemben egy­mással: a politikai és a kulturális. Az első területelvű, az államot/országot tekinti meghatározónak, a második az anyanyelvet és az azon alapuló kultúrát. Tu­dományos színvonalú szo­cio­lógiai felmérésben arra a kérdésre, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”, az erdélyi és a többi külhoni magyar többsége azt válaszolta: az anya­nyelv és a kultúra. Szellemi életünk nagyjainak többsége is ezt a nemzetfelfogást érzi ma­gáénak. Akik a politikai nem­zetmeghatározást támo­gat­ják, azoknak most csak egyetlen sze­mély, a székely­udvarhelyi je­les tanár és klasszikus író Szabó Dezső mondatait ajánlom el­gon­dolkozás végett: „Őrült osto­baság s a leggonoszabb destrukció (= bomlasztás, rom­bolás, züllesztés – K. Gy.) azt állítani, hogy az olaszok, németek, magyarok abban az esetben is olaszok, né­metek és magyarok, ha nem beszélik anyanyelvüket. A nyelv lel­künk lelke, egyéniségünk ősi izenetű legfőbb formálója, a nyelv századokon, évez­redeken, temetőkön, fájdal­makon, örö­mökön át a leg­egyetemesebb, legszer­vesebb szolidaritás, és a nyelvben tudunk lélek szerint velemozdulni azokkal, akik még eljövendő századok ba­ráz­dáit fogják húzni. Magyar nyelv nélkül lehet valaki jó szándékú, hű polgára a hazának. De ma­gyar nyelv nélkül nincs magyar ember. Milyen csalogány volna egy ugató csalogány, milyen pa­csirta egy röfögő pacsirta?”
Az Európai Unióban fran­cia és német hatásra in­kább a politi­kai nem­zet­felfo­gásnak van előnye, ennek megváltoztatásával pró­bál­koz­nak némelyek, olykor a jeles francia filozófust és jogászt, Montesquieu-t idézve: „La langue, c’est la nation” (A nyelv maga a nemzet), ez pedig a kulturális felfogást sugallja, hisz jelentése megegyezik a „Nyelvében él a nemzet” mon­dás jelentésével. Nekünk ezért kell jobban fi­gyelnünk a hazai és uniós nyelv­politiká­ra, a nyelv­használati jo­gokra, azok érvényesítésének lehe­tőségeire. Mert minden nyelv csak akkor él és fejlődik, ha széles kör­ben használják/használhatják szóban és írás­ban egyaránt. Bi­zonyos hazai eredmények mel­lett is a döntéshozóknak van még tanulni- és tennivalójuk: az Európai Unió olyan, amilyen, de minden tagállamának nyel­ve, a tagállam őshonos kisebbségeinek nyelve is, hi­vatalos nyelv! Ro­mániai ma­gyarként magyar nyelven fordulhatok az uniós intéz­ményekhez, és a választ is magyar nyelven kapom. Itt­hon más a helyzet: például tudunk olyan Hargita megyei közintézményről, amely a ma­­gyar nyelven benyújtott kér­vényekre sem magyar, sem román nyelven nem válaszolt egy kerek év leforgása alatt. Ta­lán összefüggésben állhat ez a hivatali magatartás azzal is, hogy a magyarnak mint regionális hivatalos nyelv­nek bevezetésére tett kísérlet egyszer-kétszer már kiverte a biztosítékot a román parlamentben. Jeles szak­em­be­rek szerint a Regio­nális vagy Kisebbségi Nyel­vek Európai Chartáját a nyelv­védelem mellett nyelvi emberi jogokkal (kollektív jogokkal!) kellene kiegészíteni, a nyelvek jogállását erősíteni. Így talán – a realitásokból kiindul­va és búcsút intve a romanti­kus őskeresésnek és a vele iker­­testvér eredetmítosznak – le­hetne javítani a kisebbségi nyelv­­használatra vonatkozó jog­sza­bályokon.
Tegyük fel, hogy idővel a poli­tika megteszi a magáét, akkor is a nyelvben való meg­maradá­sunk egyik fontos és állandó kritéri­u­­ma a né­pe­­sedési mutatók kedve­ző alakulása lesz: a szükséges szá­mú gyermekszületés + itt­hon maradás. Számolnunk kell azzal is, hogy a gazdasági hát­terű elvándorlásról elég le­hangoló statisztikai adata­ink vannak. „Meggyőződésem, hogy leginkább a szabadság és a jólét asszimilál, ezek je­len­tik a legnagyobb próba­té­­telt a nyelvhez, kultúrá­hoz kö­tődésünkben, hűsé­günkben.” (Péntek János)
Csak remélni lehet, hogy a korszerű nyelvstratégiát, a nyelvi tervezés irányelveit nem húzzák át a demográfiai mutatók, és ki tudjuk vé­deni a globalizáció káros vo­násait, hogy még sokáig helyt­álló maradhasson erdélyi kö­­zösségünkben is a mondás: Nyelvében él a nemzet!
 

Lőrincz József
A KERT

Fölém hajlik az égi lomb
Susog a makrovilág bennem
Egy porszem vagyok a mindenségből
Köszönöm hogy megadatott
Óriássá lennem
Röpködnek bennem madarak
Erdőmben vadak hangolnak vígan 
Homlokom zenitjén kél a nap
Köszönöm hogy égig érek
Hogy megadatott emberré lennem
Susog az égi lomb susog
És csobog csörgedezik a patak bennem

A NAP KEZDETE

Jó reggelt kedvesem fények fénye
Ébredni indulni élni kéne
Ébred a pacsirta égre felszáll
Léptedre vár már a zsenge fűszál

Örömök vártak ránk míg pihentünk
Felettünk két hold és két nap feltűnt
Ragyogás ébred a sorsunk egén
Elönt mindent és beföd a fény

CSODAREGGEL

Türkizszemű volt a reggel,
Csengő csilingelt minden ágon,
Úgy ébredtem, hogy hinni tudtam,
Legcsodásabb az én világom.
A fűben is ezer csengő csilingelt,
Bódultan hevert harmatos fűágyában a Kert.
Készen arra, hogy a búbánatot kinője,
És öntözze őt a derű fénye és esője.
A reggeli fényben létem értelmét meglátom:
Újra nevelem, nevelhetem

A KERT TÖRVÉNYEIBŐL

Nemkívánatos szelek fújnak
A völgyekben, a hegyeken
Megnehezítik azt, hogy egy fának
Egyenes gerince legyen.
Hogy szabadon lélegezzen,
Fának érezhesse magát
A Kert közösségében,
Vagy embernek, legalább.
Virágozzon, és termést hozzon.
Az alaptörvény pedig az itt,
Hogy minden növény, fa, bokor
Együvé tartozik,
Közös a célunk: hogy az életet,
A virágzást, a termést
Győzelemre vigyük
Így együtt.
Ami eddig a gonoszság szele miatt
Nehézségbe ütközött:
A jóság, szeretet törvényeit érvényesíteni
A Kert fái – az emberek között.

EMELKEDETTSÉG

Tele a természet madárdallal
Megemelik a Kertet
És mert a harmatos kert ma én vagyok
Belém is folyékony madárdalt mertek
Vízben úszik loccsan a fű fa lélek
Felnő az égig a ficsegés
Mintha a madarak bennem libegnének