Imre nem volt filozofikus alkat. „Ne bőcsködjünk, tegyünk!” – ennyire egyszerűsítette filozófiáját. És lehet, hogy mélyebb ez az empirikus világszemlélet, mint a sok elvont spekuláció. Ez a legtöbb, amit az ember – a bukott angyal – tehet. Egyébként téved az, aki úgy véli, Nagy Imre amolyan ösztönlény, „primitív”, hegyi baltáslegény lett volna. A méhek esti zajongását, hazatérését figyeli, de térdén könyv van, a zsögödi tornácon. Mondom: megyek fel a Büdösbe, felvinném az „Eltűnt idők nyomában”-t, amit itt találtam a polcon. „Olvasd el azt az okost, aki önmagát fertőzi.” Mindezt székelyül mondta, a jelek szerint igaza volt. (A. Huxley egyik hőse szerint is: „Az elherdált idő asztmás keresője”.) 1951. Megyek a Büdösbe, Szentimrei Hargitába. Megbeszéljük, hogy lejövet együtt megyünk a Békásba. Ott zajlik a cementgyár építése, a falvak legyalulása és telepítése feljebb, a békási erőmű alapjának lerakása. Imre mondja: „Az úristenit, kiirtják a diófákat.” Nem az összetajkolt házakat (amelyeket feljebb fel fognak építeni) sajnálta, hanem a diófákat. Felfedezem Szt. Ágoston vallomásait a polcon. Mondom: „Ezt felvinném.” „Hát akkor ne cipelj annyi papírt, azt a prosztót hagyd itt” – így Imre. „Ez Proust Marcel lett volna?” – kérdem. „Hát nem is Benedek Marcellről beszélek” – így Imre.

*

Németh László: A minőség forradalma – kölcsönadta egy íróbarátjának, T. G.-nak. (Úgy beszélt a neki nem tetszőkről, mintha személyes ellenségei lettek volna. (Utólag kapcsoltam: önvédelem.) Káromkodott: „A kutya istenit! Vagy elfelejtette, vagy azt hiszi, hogy nekem nem is kell!”

„Zsigát nem festettem meg – verte fejét a falba –, mind halasztgattuk. Becsültem nagyon, mert dolga volt.” És Imre ezt jól tudta. Mert ez a dolog is igaz volt. – Móricz Zsigmond csakúgy, mint Nagy Imre állandóan időzavarral küszködtek. Nem bántak pazarul idejükkel. (A pazar szó rokona a pazarlásnak!) Kegyetlenül – ha kell –, ki kell használni az időt. (Imre utolsó rajzai ezt bizonyítják!)

*
Mint minden gondolkodó és tudatos lény, tudta, hogy mi a tennivalója. Hogy Nagy Imrét miért vélték egyesek – sokan – kegyetlen önzőnek, ez azért volt, mert azon kevesek közé tartozott, aki pontosan tudta, mi a teendője. Sosem érezte a magány, az öregedés közeledte okozta rettegést, afféle öregedőknél sűrűn tapasztalható búbánatot, hogy: lám, a fiatalság hálátlan, kegyetlen meg miegymás, hogy már nem mai ember, tegnapi vénség. Hogy önmagát sajnálja – távol állt tőle. És soha nem sajnálta azt, aki siránkozva gajdolta önmaga kínját világfájdalommá. Ha a maga mércéjével mért, úgy, hogy kegyetlenül ítélte meg önmagát, úgy vélte, joga volt ezt a mércét másra is alkalmazni. És emögött nem kegyetlenség, hanem a másik megbecsülése rejlett. Most, hogy Imrét idézem, eszembe jut az, amikor minden megjátszás nélkül mondta: „Hát öregem, itt volt egy marék látogató; jól kifárasztottak. Azért jöttek, hogy a 80 éves születésnapom van, és meggratulálnak. Alig tudtam megszabadulni tőlük.” Aztán dohogva, magában mormogva: „Én meg észre se vettem, hogy eltelt 80 év.”

Igaznak éreztem azt, hogy ha valaki nem hajlandó a vénember szerepét játszani, az nem vénül meg. Imre effélére hajlandó nem volt. Nem is vénült meg. 

*
Eszembe jutott az, amikor a Mátyás-házból jöttünk egy késő délután. Egyszerre elpattant mellőlem: futólépés is a kenyeresbolt félig lehúzott vasredőnyei alatt besurranva eltűnt. Kijön a győzelem fiús vigyorgásával és egy kenyérrel. Nahát, ez kell a vacsorához! Nem is lihegett. A meglepett ődöngők magukban hajtogatták: Hát meghibbant ez a kopasz vénember, hogy itt futkározik és besirül guggolva egy zárórás boltba? Imrének ilyesmivel törődni ideje nem volt.

*
1977. augusztus. Imre egy esztendeje nem él, de tetteinek gyümölcse itt van és hat.Édesanyját rajzolta aznap délután, amikor eljött a „boldog órája”. Imre ágya fölött mindig ott volt ez a rajz. Az jutott most eszembe, ahogy Imre mindezt elmondta: „Amikor édesanyám érezte, hogy hal meg, figyelmeztetett: »Imre, eljött a boldog órám«. És aznap késő délután megrajzoltam az utolsó portrét anyámról. Szépen eligazította a kendő alatt a finomra aszott, gótikussá vált ujjaival a színétvesztett hajcsomót, nyugodtan, szelíden összekulcsolta kezeit és tekintetével jelezte: kész, rajzolhatom.” Úgy készült ez a rajz is, mintkésőbb utolsó önportréi.

*
Bármilyen szemérmes fajta férfiember is volt Imre, arra a kérdésre, hogy mi egy művészembernek a vallása, hisz-e, csak annyit felelt: „Hit nélkül élni csak hazug módon lehet.” Most ismétlem: nem holmi eklézsia dogmáira gondolt, amikor ezt mondta. „Miért élni?” – kérdik; „Miért ostobákat kérdezni?” – felelte kérdezve Imre. „Ami van, azért van, hogy legyen.” „És ha ajándékba kaptad is, fizesd meg, ha már emberré lettél”.

*
Két napot múlattunk el a Rejtek-völgy fölötti Hargitában a „csángónál”. Lefelé jövet, késő délután megpihentünk egy sziklán. Gyönyörködtünk a látványban. Végig a völgy, feljebb sötétzöld, komor sáv, itt-ott szürke és okker sziklafoltok, jobbra a Szentimrei Büdös fenyvese; nyugodt, zöldeskék kúp; lent a csángó tehenei, hazafelé baktattak, mint mozgó sárgásfehér foltok. „Ha végleg elmegyek, itt szóratnám szét a hamvaimat” – így Imre. És hallgatás, mert a tréfás hang mögött töprengések rejtőztek – és ez csak úgy egyszerűen kibuggyant. És nem úgy, mint hirtelen támadt nyegle ötlet. A völgyön keresztül lefelé ereszkedve Imre úgy tűnt el, mint egy siető medve. Csak a zajból sejtettem, merre gurul lefelé. Nesze neked óvatosság! A hegyi ember reflexére van szükséged, ha az úttalan, vadul benőtt, sziklás-köves vízmosáson akarsz rövidíteni. Félig talpon, félig – vagy nagyrészt – a fenekemen csúsztam egész a Zsögödfürdő melletti kis tisztásig, mint a szlalomozó síző a végcélig. Mire én leérek, Imre rég üldögél. Megjegyzi: „Na, uram, most megfürdünk a melegben!” A meleg borvíz a kádban, ahogy szokás, az elválasztófalakon át társalgás, éneklés. Aztán valami zaj, puffanás, Imre dühös hangja: „Az úristenit!” Rálépett a szappanra és odaverődött a kád szélére.

Másnap kénytelen volt bemenni Szeredába a kórházba. Ott szépen nyugodtan adták tudtára, hogy két bordája istenesen eltörött. Mutatja a szélesre vágott tapaszokkal bekötött mellkasát. (Tudta jól, hogy nem az istenek büntetik, verik az embert, hanem saját oktalansága.) Kaján röhögésemre és szavaimra kacag – de lekáromol: „Az istenedet, ne kacagtass, mert kilikad a mellkasom.” Mondom ájtatos, álszent komolysággal – plébános módra: „Látja, uram, a havason úgy otthon van, mint a madár, a zerge vagy a medve, de egy ártatlan civilizált szerszám, amilyen egy fürdőkád, egy szappandarab, úgy túljár az eszén (meg az ösztönein), hogy meg is nyomorodik!”

*
András volt vagy 5-6 éves, lapozgat egy egyiptomi szobrokat bemutató könyvben. Egyszerre felkiált: Imre bácsi! És ujjával rábökött az egyiptomi papot ábrázoló „zöld fejre”. Önelégült büszkeségen kapom rajta magam, hogy íme, milyen karakterérzék szunnyadt – már akkor – benne! (És íme, ma szobrász. Tehát nem tévedett! Bár a lapot is megkínozta).

Imrében valóban volt az egyiptomiakból is, a perzsa köl­tőkből, az építő és csillagász su­mírokból, a mindent leegyszerűsítő akkádokból – a praktikus kínai Leo-ce-ból, „ott ugratott, ahol gödör volt!”.

– Hát mire való igy fontoskodni?! – kérdem végül is. Ember volt, aki célját tudta, s azt, hogy az általa igaznak tudott és hitt cél felé töri az utat. És ha voltak is kétely-mérgezte pillanatai, az igent mondta végig, a nemet legfennebb kérdezte.

A születés komoly dolog, az élet is az, a halál is. De ez utóbbit nem kell komolyabban venni, mint a születést. Az indulás, a jövés izgalma, szépsége még bizonytalan, bátorsága, a dél boldog nyugalma, a jól végzett munka csendes öröme – és az elmenés sokat értő és érző melege – az emlékezés aranyesője. Az Élet van, lélegzik és a jelek szerint marad. Megmarad. Sugározza a gondolatot, az érzelmet, az erőt, gyengeséget, kérdést, feleletet. „Hass, alkoss, gyarapíts” – így igaz a költő igaza. És Nagy Imréé is. – 1977. Nagy Imrére gondolok.

Minden nehéz ügy könnyebbé válik, ha nincs mit vesztenie az Életben, nem fél az elmúlástól. A szellem hősei, éppen úgy, mint a test bajnokai. És kinek nincs mit vesztenie? Csak a gondolkodó tett embereinek! A szellem embere előtt az anyag problémái eltörpülnek, az apróságok, és könnyen győzi le azokat, hiszen ezek szemében apróságok. Az agyával, nagyvonalú gondolkodással győz. A fizikai világ hőse a vakmerőséggel, tudatalatti megérzésekkel cselekszik. A szellem hőse emberszabású hős. Az anyag hőse – a pillanat hőse – a pillanat embere csupán. Amíg emez a körülmények rabszolgája, amaz szabad.

Mindkettőt – Goethét és Napóleont – az előtte legyőzhetetlennek vélt akadályok legyőzése jellemzi. Győzelmük két különböző síkon játszódik le, és ez a lényegesnek látszó dolog választja el őket. És mégis rokonok. Beethoven visszautasította és csalódásában szinte kiirtotta magából a napóleoni igézetet, mint Nietzsche Wagnert, Liszttel és Bizet-vel szemben. Goethe viszont megértette – és ez megbocsátás is! – és elfogadta (ugyanúgy, mint Henri Beyle-t) – Stendhalt mint a kínlódó bőrzsák ember íróját, vagy Spinozát, a hollandus gyémántcsiszoló filozófust, a kristálytisztán egyszerű és megnyugtató determinista bölcselőt, valamint a szükségszerűség törvényei között vívódó Benvenuto Cellinit (ő, Goethe fordította) lord Byront.

(folytatjuk)