„De tudom, hogy a természet nem beszél. Közönyös és kegyetlen. 
De jó azt gondolni róla, 
hogy érez és beszél.” 
(Tánczos Vilmos: Utolsó szavak. Egy csíki székely ember halálképe)

Nagy érdeklődéssel – mert elvarázsolt, magába szippantott –, olvastam Tánczos Vilmos néprajzkutató Utolsó szavak. Egy csíki székely ember halálképe című, idén megjelent könyvét. Se nem stílusa, se nem öt esztendőt végig követő borzongató tartalma, sem pedig családi vonatkozása, hanem a még az organikus létet képviselő csíkszentkirályi főhősnek elejtett szavaiban rejlő bölcsesség-titkai ragadtattak magukkal.

*

Csíkszentkirály ma több mint 2500 lélekszámú, hivatalosan utcanév nélküli település. Egyszerűbb volt közigazgatásilag csupán ömlesztve házszámozni, mintsem falurészek, illetve család-utcanevek szerint megtenni azt. A község-falu ezt így örökölte meg, s önállósulását követően is megőrizte. A mai napig ez az eligazítás hivatalos módja. A család-utcanevek közül témám miatt most csak a Tánczosok utcáját említem, bár az utca a könyvnek csupán mellékes helyszíne. A Tánczos család nagy egyedszámú ágas-bogas családja a falunak. Én is közéjük kerülhettem volna – könnyű ezt most így kijelenteni –, de a sors úgy rendelkezett, amint azt tette. Hatévesen, 1959-ben olyan szerelmes voltam a nálam kisebb csoportba járó gyönyörű szőke kislányba, a nagy Tán­czos család Tündikéjébe, mint az ágyú. A részletekere sajnos már nem emlékszem, de őt még iskolás korában valamilyen betegség a túlvilágba vezérelte…

*

A könyv főhőse Tánczos Simon bácsi, a szerző édesapja, akinek öt éven át tartott az öröklétbe vezető vajúdása; mígnem halála győzött. Fia ez idő alatt édesapja majdnem minden szavát jegyzetelte. Simon bácsi még annak a generációnak volt a tagja, amely kétkezi munkával teremtette család-megélhetését, s később, amikor beszolgáltatásokra is sor került, abból a köznek jutó élelmet is. Az volt az a generáció, amelyik az esztendő minden évszakában naphosszat csoportosan dolgozott az erdők széléig terjedő mezőkön, kaszálókon és az erdőkben is. Együtt szántottak-vetettek, pityókát ültettek-kapáltak-szedtek, kaszáltak-takartak-szénát gyűjtöttek, s télire fát készítettek. Ezeket a munkákat a kollektivizálást megelőző időkben és az alatt is kénytelenek voltak csoportosan végezni. Másként teljesen eredménytelen lett volna. Hol alig tízen, de többnyire húszan-harmincan dolgoztak-izzadtak csoportosan egyszerre a mezőn, kaszálón, erdőben. Az „erdőllés” kivételével velük voltak pihenőre állított igásaik és szekereiket csaholva kísérő kutyáik, s alkalmanként mellettük fiatalasszonyaik csecsszopó gyermekei is. Nem voltak csendesek. Munka közben énekeltek, ebédpihenőkor harsányan nevettek, majd napszentületig tovább csattogtatták munkaeszközeiket.

A szerző az édesapja majdnem minden kijelentéséhez fűzött valamilyen hozzászólást, értelmezést, de a számomra legtitokzatosabbat szó nélkül hagyta:
„Apám áll a botjával az udvar közepén. Nem kell mondania semmit, tudom, hogy mire gondol. De azért mondja, amit úgyis tudok. Szinte szó szerint ezt vártam tőle:

– Zöld pázsitos udvar a szegénység, / nem kell oda boros vendég… Ez a nóta meghalt, az öreg Muszka énekelte vót. Azt mondta, hogy ahol zöld pázsitos az udvar, oda ne menj szalonnáétt. Ha meghalok, ezek lesznek itt az urak, s a medve béjő majd ide lakni.” (187. o.)

A további második-harmadik bekezdés olvasása közben ütött mellbe az előbbi idézet lényege: hát nem a medve, hanem az ember a hibás! Már nem olyan organikusan „lakja be” teremtett életterét, amint azt feladatául kapta: „Kiküldé őt az Úr Isten az Éden kertjéből, hogy mívelje a földet, a melyből vétetett vala.” (1Móz 3, 23.)

*

A mai generáció naphosszat már nem dolgozik csoportosan az erdők széléig terjedő termőföldeken, kaszálókon és az erdőkben sem.

Ma már nagy teljesítményű munkagéppel egyénileg végzik feladataikat. Balázs Boti szomszédom nyolc óra leforgása alatt, egyedül kaszált-forgatott-szárított, s haza is hordta a húsz köbméternyi hengerbáláját.

Aztán egy következő munkafázisig: csend.
Az utóbbi években, valahányszor hosszabb utat kellett megtegyek, majdnem soha senkit sem, esetleg egy-két embert láttam a mezőkön itt-ott dolgozni. Már nem együtt szántanak-vetnek, ültetik-kapálják-szedik a pityókát vagy kaszálnak-takarnak-szénát gyűjtenek, s téli tűzifát sem igen készítettek. Ezek a munkák ma már nem csoportigényesek. Munka közben nincs énekszó, sem ebédpihenői harsány nevetés, s napszentületig sem csattogtatják munkaeszközeiket.

Ma a paraszti udvarokban beton­lapsor vezet a garázzsá avanzsált csűrig, amelyeket angolgyep típusúra nyírt zöld fűszőnyeg szegélyez. Ma az élők udvara is zöldell.
*

A medve pedig… nem áll meg a Nagyos patak sekély, természetes itatóhelyül szolgáló, Medveferesztőnek nevezett bükkösében. Számára a munkaénekszó, az ebédpihenő harsány nevetése és a napszentületig csattogó munkaeszközhang jelentette: továbbmenni tilos! Ehelyett a csend feloldotta a tilalmat. Sem a háromszáz méterig terjedő szagérzékelő képessége, sem éles látása, sem hangérzékelő pamacsfüle nem jelez semmilyen akadályt: az övé „itt a tér”.

*

Az sem igaz, hogy kizárólag ártatlanul viselkedik, de a medvék többsége önmagában nem veszedelmes. Nem véletlen tehát, hogy népmeséink medvéi, mackói, Mihály bái aranyos, szeretni való alakok. Még akkor is ilyennek fogta fel a székelység, ha alkalmanként történtek is medvetámadások. A Csíki Lapok 1923–1940 közötti számai összesen tíz esetről számolnak be. Falustársunk, Udvari István Csíkszentkirály helynevei egyetemi szakdolgozata 19. oldalán egy szentkirályi esetről számol be: „Ma már nem ismert helynév. Felső Csorba-kerttől északra, Bakó alja felé, Csalé árka környékén létezett az egykori tulajdonosáról, Bocs Péterről elnevezett kert. A néphagyomány szerint Bocs Pétert a medve ölte meg.”

*

Igaz ugyan, hogy jelenleg problémás az ember-medve együttélés, de azt nem a medvék, hanem elsősorban a saját életmódját gyökeresen megváltoztató ember számlájára kell írni! És természetesen megoldást kell találni a helyzetre! Én magam nem tudom, hogyan, de a SORS keze nem tágított a Tán­czosoktól. A család államvezetői rangra jutott tagjának adta kezébe az ügy megoldásfelelősségét. S mert társadalmunk medvebaráttá való visszaváltozásáról szó sem lehet, immár Tánczos Barna miniszterelnökhelyettesnek a feladata, hogy emberbarátokká „táncz­o­l­tassa” a medvéket.