– Milyen szerepe van ma a népzenének a magyar nemzeti identitás megőrzésében, külö­nö­sen a külhoni magyarság kö­rében?

– Nagyon gyakran az anya­országban sokkal nagyobb szük­ség van a nemzeti ön­azonosság ilyenfajta meg­erő­sí­tésére, mert a határon túli népzenei világ egy jól termő, egészséges fának a gyökere, amely mélyen kapaszkodik a földbe. Ez a fa igazából akkor tud virágozni, hogyha a gyökere is rendben van. A népzene az anyanyelvünk. Benne van a szöveges anyanyelvünk, a dallamkincsünk, a népmű­vé­­szetünknek minden ága, a viselettől a magaviseletünkig, a gasztronómiától kezdve a hétköznapjainkig minden. Mi, népzenészek ezt a vi­lágot a legtisztább és a leg­valóságosabb módon igyek­szünk átadni, hogy a kör­­nyezetünk kapjon egy kis friss levegőt, egy kis életet abból, hogy hogyan lehet a digitális világon kívül is éldegélni. Napjainkban már olyan generációk nőnek fel, amelyek tagjai nem tudják, hogy a krumpli hol terem, és nem a valóságban járnak utána, hanem megkérdezik a mesterséges intelligenciától. Eb­ben a világban nekünk az a szerepünk és a feladatunk, hogy próbáljunk mindenkit a valósághoz kötni. Fontos, hogy nem vagyunk elvakultak, nem is gondolom, hogy min­denkinek népzenésznek vagy néptáncosnak kell lennie, de jó volna, ha minél töb­ben megtapasztalnák azt, hogy milyen őszinte emberi érzés, ha valaki valakiknek muzsikál, énekel és a társaság összekapaszkodva énekel, tán­­col, s mindez micsoda kö­zös­ségteremtő hatással bír. A hagyományunk a meg­ma­radásunk utolsó bástyája, és a hagyományos kultúránk erre mindig jó táptalajt ad. Min­dig lesznek olyan elhivatott személyek, akik a hagyományt továbbadják és élővé teszik. Különben az a legfontosabb, hogy a hagyományunk, a kul­túránk folyamatosan élő le­gyen.

– Gyakran hangoztatják, hogy a népzene hidakat képez a Kárpát-medence magyarsága között. Ön hogyan éli meg ezt a kapcsolatot?

– Szerencsésnek mondha­­tom magam, mert a Jóisten megadta nekünk azt a kegyel­met, hogy muzsikálhatunk, és ezáltal mi is szolgálhatunk, akárcsak egy jó pap. Valóban sok helyen játszunk, nemcsak a Kárpát-medencében, ha­nem a nagyvilágban is. Azt ta­pasztalom, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvet beszél, a zenénk üzenete átmegy. A mi népzenénk olyan mély érzéseket hordoz, amelyek meg­­határozzák a kultúránkat. Ez az érzés a zenénk igazi táptalaja. Amerre csak já­runk – akár a Szalonna és Bandájával, akár a Magyar Állami Népi Együttessel –, azt látjuk, hogy az emberek szívesen énekelnek velünk. Büszkék arra, hogy ilyen gazdag kultúránk van, és amikor közösen éne­kelünk, szinte érezni, ahogy egye­nesebben állnak, kihúzzák ma­gukat. Ezért mindig olyan dal­lamokat választok a reper­toárba, amelyek kötődnek ah­hoz a helyhez, ahol épp fel­lépünk. Ilyenkor mindenki egy kicsit a sajátjának érzi a zenét, és minket is. Azt hiszem, ez az egésznek a lényege. 

– Milyen módszerekkel lehet megszólítani a fiatalokat, hogy a népzenét ne csak hallgassák, hanem magukénak is érezzék?

– Többféle útja van annak, hogyan lehet a fiatalokat meg­szólítani. Egyre több igazán te­hetséges fiatal banda ala­kul, azok tagjai már a saját ko­r­osztályukat is hitelesen és közvetlenül tudják elérni, talán jobban, mint mi. Szükség van minden generáció muzsikájára, szükség van az autentikus nép­zenére, amelyet úgy adnak tovább, ahogyan az idős mes­­terektől tanultuk: teljes tisz­telettel a hagyomány iránt. Ugyanakkor szükség van azokra a fiatalokra is, akik nyitottak az újí­tásra, miközben mégis ragaszkodnak a gyö­kereikhez. Ennek a két iránynak – a ha­gyo­mány­őrzésnek és a meg­­újulásnak – az öt­vözete tud igazán haté­konyan hatni. Ettől lesz a nép­zene élő és szerethető a fiatalok számára is. Az elmúlt években láthatjuk, hogy sok tehetséges formáció tűnt fel. Gondolhatunk itt akár a Bagossy Brothers Companyra, a Magyar Bandára vagy a Csík Zene­karra.
Ők feldolgozásokon ke­resztül, de mégis a népzene szel­lemiségét megőrizve vi­szik tovább ezt a ha­gyo­mányt. Ren­geteg fiatalt szó­lítanak meg, és ezek közül sokan már eljutnak hozzánk is, a táncházakba. Azt tartom igazán fontosnak, hogy a népzene minden rétege jelen legyen: a könnyebben be­fogadható, populárisabb for­mák is, és az a lehetőség is, hogy aki mélyebben szeretne megismerkedni vele, annak erre legyen tere és útja.

– Mennyire látja biztosí­tottnak a népzenész-után­pót­lást?

– Az utóbbi években szer­te a Kárpát-medencében gomba­mód szaporodtak a fiatal bandák. Nem öt-hat, hanem legalább negyven olyan banda működik, amely megtanulta ezt a zenei világot, sokszor már csak archív felvételekből, hiszen a mestereik nem élnek. Ezek a fiatalok továbbviszik és éltetik a hagyományt. Ezért nagyon bizakodó vagyok. A népzene és a néptánc re­neszánszát éli. A Kárpát-me­dencében szinte nincs olyan hely, ahol ne lenne népdalkör, citerazenekar, tánc­együttes vagy népzenei banda. Van utánpótlás, és ez csak nőni fog. Kevesebb biztosan nem lesz.

– Milyen új zenei vagy mű­vészeti tervei vannak a jövőre nézve? Várható új lemez vagy együttműködés más mű­vé­szekkel?

– Számomra az a legnagyobb terv, ha továbbra is azt csi­nálhatom, amit eddig, csak még több emberhez eljutva. Idén ünnepli a Szalonna és Bandája fennállásának hu­szadik évfordulóját, ami egy zenekar életében már komoly mérföldkő. Nagy öröm, hogy ezzel a bandával Erdélybe rend­­­szeresen visszajárhatunk. Kárpátaljára sajnos im­már negyedik éve nem tud­ok, tudunk ha­zamenni. Jelen­leg jubileumi kon­cer­tek­re ké­­szülünk, s közben szá­momra kü­lön öröm látni, hogy egy­re többen foglalkoznak a nép­ze­nével. Nekünk is van még mit tanulnunk, és amíg élünk, lesz is mit. A legfontosabb, hogy tovább tudjuk adni mind­azt a szeretetet, amit a kö­zönségünktől kaptunk.