– Úgy gondolom, nagy merészség kell nekiindulni a világnak egyedül. Miért érzett késztetést, hogy minimális költségvetéssel belevágjon ebbe a hétköznapi ember számára félelmetes, ám kalandokkal teli kirándulásba?

– Van egy elég komoly szorongásos zavarom, ami a Covid-időszak után annyira felerősödött, hogy testi tüneteket is okozott, olyanokat, amelyek hónapokon át életem szinte minden pillanatát megkeserítették. Erről majd részletesebben is szó lesz az úti beszámolóban, ha elkészülök vele, melyet Kétszáznyolcvan nap alatt a föld körül címmel írok. Mindebből az a lényeges, hogy úgy éreztem, akkor tudnék túllépni a problémáimon, ha lemondanék az itthoni élet kényelméről, s ehhez leginkább az utazás adna erőt. Ezért Indiát választottam úti célként, egy kevéssé komfortos országot, ahol minden egészen más, mint itthon. Ez aztán összekapcsolódott azzal a vágyammal, hogy hosszú ideje szeretnék végre eljutni Latin-Amerikába. Mellesleg az andoki és brazil kultúrával kapcsolatos kutatási projekteken dolgozom évek óta, s ezekhez is akartam anyagot gyűjteni. Ázsiából, a Csendes-óceánon keresztül menni Amerikába, majd onnan hazatérni, vagyis megkerülni a Földet, gazdaságosabbnak és érdekesebbnek ígérkezett, mint két külön utat megtenni, ráadásul így meglátogathattam más útba eső országokat is. Februárban indultam el és novemberben tértem vissza Európába.

– Mely országokban fordult meg?

– Indián kívül Thaiföldön, Tajvanon, Japánban, Kanadában, Ecuadorban, Peruban, Bolíviában, Argentínában, Paraguayban és Brazíliában. Indiában és Peruban három-három hónapot töltöttem, a többi országra jóval kevesebb időm maradt.

– Milyen helyeket látogatott meg, egyáltalán mivel töltötte ott az idejét?

– Indiában részt vettem a holihoz, a színek ünnepéhez kapcsolódó eseményeken, továbbá egy árnybábjáték-előadáson, melynek során egy hindu templomban órákon át mutatták be Rama herceg életének epizódjait egy gyertyafénnyel megvilágított paraván mögül, úgy, hogy kívülről csak a különleges bábfigurák árnyéka látszott. Önkénteskedtem néhány napot egy kakaófarmon is. Peruban az arequipai Carlos Bacaflor művészeti egyetem tanárai és diákjai segítségével faragtam egy nagy sakkfigurát abból a habkőszerű, a riolitfélék közé sorolt anyagból, ami a környék különlegessége. Arequipát „fehér városnak” is nevezik, mivel a központ gyönyörű utcái ebből az anyagból épültek, s a fejtőnél egy kilométeres nagyságú szoborpark is található, riolitból készült alkotásokkal. Utána a Titicaca-tavon meglátogattam két szigetet, valamint azokat a nádból készült, vízen úszó építményeket, melyeken az uro etnikum évszázadok óta él. Az argentin Andokban megismertem egy messze földön híres, de annál szerényebb javasasszonyt, Josefina Aragont. Nyolcvankilenc esztendős, de még mindig kézről kézre adják a kilincset nála a látogatók. Bár csak harmincévesen tanult meg olvasni, neves egyetemeken tart előadásokat a gyógynövényekről, fiatal korában bányászszakszervezeti aktivistaként tevékenykedett, Argentína történelmét betéve tudja, csipkéket készít, és kupléénekesként is ismert. Konyhája falán végeláthatatlanul sorakoznak a különféle tevékenységeihez kapcsolódó oklevelek, elismerése, valamint a közös fotók olyan személyiségekkel, mint Ferenc pápa vagy a holland királyné, aki ugyanannál a viaszosvásznas asztalnál beszélgetett Doña Josefinával, mint én. Brazíliában vályogépítkezésen vettem részt a Monteiro Lobato meseíróról elnevezett hegyi faluban. Ez egy sejtelmes, ködlepte település, vízesésekkel, tukánokkal, Európára emlékeztető erdőkkel, a São Paulo környéki jógások és hippik kedvenc helye. Ezenkívül még számtalan érdekes emberrel találkoztam, és sok-sok szép helyet láttam, de a nagy turistalátványosságokat, mint a Tádzs Mahal és a Machu Picchu, kihagytam. Nem akartam a drága belépőjegyekre költeni, mert az emberek és a hétköznapi élet helyszínei, történései jobban érdekelnek, mint a műemlékek. Közben a laptopomon fordításokkal, kutatási projektekkel is foglalkoztam. Ha sikerült erre viszonylag alkalmas szálláshelyet találnom, ott hetekig maradtam. Videókat, vlogokat is akartam készíteni, ez különböző okokból nem sikerült, de elkezdtem fotózni analóg kamerával, mert szeretem a filmes fényképek múltidéző hangulatát, karakteres színeit.

– Hogyan fogott hozzá az út megtervezéséhez?

– Rengeteg ötlet járt a fejemben azzal kapcsolatban, hogy hova mehetnék, mi mindent kellene kipróbálnom. Így arra is gondoltam, hogy stoppal menjek, és az óceánokon hajóval keljek át, de mivel a hajójegyek drágák, úgy döntöttem, az út nagy részét fapados repülőjáratokkal teszem meg. India régióit azonban vonattal, Dél-Amerika országait pedig busszal jártam be. A repülőjegyeket jó előre, lépésről lépésre vettem meg. Először csak a Bukarest és Mumbai közötti utat és az indiai vízumot tudtam kifizetni, majd hetekkel később, amikor sikerült egy kis pénzhez jutnom, megkerestem, melyik az a keletebbre lévő ország, ahova az adott időszakban olcsó járatok közlekednek, oda jegyet váltottam, és így tovább. Thaiföldre és Tajvanra emiatt esett a választásom, ami nagy szerencse volt, mert ha nem így alakul, ezeket az országokat talán sosem látogatom meg, pedig mindkettő nagyon szép és különleges. A busz- és vonatjegyeket csak indulás előtt, illetve legfeljebb egy-két héttel korábban vásároltam meg, ami nagy rugalmasságot tett lehetővé az úti célok kiválasztásában.

– Mennyi pénzből lehet megvalósítani egy ilyen utat?

– Ez kifejezetten egy csóró, minimalista utazásként volt kigondolva, amennyire lehetett, ehhez igazítottam a helyszíneket is. Szállásra és étkezésre együttvéve nem akartam napi 10-12 eurónál többet költeni. Ez Indiában, Thaiföldön, Peruban, Bolíviában nem okozott gondot, a többi ország esetében viszont kevésnek bizonyult. Szintén a költségeket csökkentendő, egy laptophátizsákkal utaztam, amit a repülőjáratokra kézipoggyászként felengednek anélkül, hogy külön kellene fizetni érte. Ezenkívül nem volt más csomagom, leszámítva a vászonszatyrot, amiben a kabátomat tartottam. Tagságot váltottam egy olyan weboldalra, ahol a világ minden táján kínálnak családok, alapítványok önkéntes munkalehetőségeket, ami azt jelenti, hogy ha megfelelőnek találják a profilod, napi néhány óra munkáért cserébe ingyen szállást biztosítanak, és jó esetben még étkezést is. Ezt csak két alkalommal próbáltam ki, amit utólag kicsit sajnálok, mert nagyon érdekes tapasztalatokat lehet ilyen helyeken szerezni. Végül amikor Vancouverbe érkeztem, ahol hallatlanul magasak a szállásdíjak, az első éjszakát kint, a hegy lábánál töltöttem, néhány fenyőfa árnyékában, a legolcsóbb hálózsákban, amit a helyi áruházban találtam, ponyva és matrac nélkül. A hőmérséklet valamivel hidegebb, mint a Hargita környékén, de azért nem fáztam meg. Így összesen kevesebb mint ezerötszáz eurót költöttem repülőjegyekre, és körülbelül hatezret minden egyébre. Ennél jóval kevesebből is megúszhattam volna, ha többet önkénteskedem.

– Biztonságban érezte magát az út során? Voltak ijesztő szituációk?

– Mivel tudtam, hogy Ázsia Európánál is biztonságosabb, Peru, Bolívia és Argentína pedig szintén nem túl veszélyes, összességében biztonságban éreztem magam. Voltak olyan szituációk, amikor nagyon megijedtem, de ennek általában az volt az oka, hogy szokatlan helyzetekbe kerültem, és mivel hajlamos vagyok a szorongásra, eltúloztam egyes konfliktusok jelentőségét. Brazília, pontosabban csak Rio, ellenben tényleg félelmetes volt. Egyszer fényes nappal sétáltam az utcán, és egy fekete férfi, aki előttem haladt, hirtelen szembefordult velem, és néhány milliméterrel az arcomtól artikulálatlanul, teljes hangerejével elordította magát. Talán nem is nekem szólt a gesztus, hanem annak a másik két afrobrazilnak, aki pár méterrel arrébb, egy pocsolyában verekedett, lábukkal kapálózva sarat fröcsköltek az arra járókra, de mindenesetre kirázott a hideg.

– Nem volt olykor unalmas egyedül utazni?

– Az volt a jó benne, hogy rugalmasan módosíthattam a terveimet, úti céljaimat, és bevállalhattam kényelmetlen helyzeteket anélkül, hogy erről valakivel egyeztetnem kellett volna. Másfelől valójában nem éreztem magam egyedül, mert a hostelekben rendszerint lehet más utazókkal beszélgetni, közös programokat tervezni. Továbbá Latin-Amerikában a helyiek közvetlenek, Indiában pedig inkább az okoz gondot, hogy miként lehetne az ember legalább egy fél órát végre tényleg egyedül.

– Tervez folytatást?

– Vannak mindenféle ötleteim a jövőre vonatkozóan, de ezek még nem körvonalazódtak világosan. Egyelőre az útleíráson dolgozom itthon, amit szeretnék minél előbb publikálni.