A stúdióba belépve azonnal az előadás szürreális dimenziójába csöppenünk: a közönséget vaksötétben vezetik a színpad egyik vagy másik széléhez, ahol egymással szemben, egy-egy sorban foglalnak helyet. A színpad teljes felületét víz borítja, a hullámzás és a törtfehér fények játéka ismeretlen, sejtelmes álomvilágot teremt, melyet minden irányból vízcseppek, visszhangok, apró zajok tesznek még érzékletesebbé. Cristina Milea jelmez- és díszlettervező immerzív, szimbolikus színpadképe és atmoszférateremtése az előadás egyik legmeghatározóbb eleme, melyben minden részlet azt üzeni: a hétköznapi valóságot magunk mögött hagytuk, a realitás szabályai nem érvényesek.

Struktúra és történet(telenség)

Valamennyi jelenet közvetlen interakció a térrel – esztétikai játék, művészi képalkotás, ezüstös-fehéres árnyalatok harmóniája, mely végig e világok közötti, liminális térben tartja a nézőt. 

Minden előzetes jelzés nélkül kezdődik el az előadás, amely fragmentált, egymással legfeljebb közvetetten összefüggő rövid jelenetek sora.

Olykor megjelennek Bulgakov művének elemei, máskor azonban teljesen elrugaszkodik azoktól. A regény legfontosabb szereplői azonosíthatók – így Poncius Pilátus a most Kaszás Attila-díjra jelölt Bartha Boróka alakításában, a Mester (Faragó Zénó), Margarita (Szilágyi Míra és Pascu Tamara), Woland (Dávid A. Péter), Jesua (Moșu Norbert-László és Máthé Annamária), valamint a Hontalan és Lévi Máté szerepében Barti Lehel-András, mellékszereplőként pedig a társulat további tagjai is, de valójában alig lehet, és talán nem is fontos különbséget tenni „fő” és „másodlagos” szereplő között, ugyanis a darab annyira töredékes, hogy a történet egyáltalán nem rekonstruálható.

Adaptáció és szabad értelmezés

Egy előadás, amely egy világhírű mű címét hordozza, tudatosan vállalja, hogy összehasonlítási alapot kínál a nézőnek. Bulgakov regénye a 20. századi európai irodalom egyik legnagyobb hatású, legösszetettebb műve, amely egyszerre feszeget vallási-morális, emberi, társadalmi és művészeti kérdéseket. Komplexitása kétségkívül aktív, értő olvasást igényel, és olyan befogadót, akinek van némi irodalmi és kultúrtörténeti ismerete – olvasott például Goethét és bibliai szövegeket. Többnyire groteszk és szimbolikus jeleneteken keresztül élesen kritizálja a korabeli totalitárius rendszert és az orosz társadalmat is. Ám a kétségkívül negatív összkép ellenére nem tagadja meg az olvasótól a reményt: az „ördög” dolga végeztével elhagyja Moszkvát, a címszereplők pedig valamiféle menny és pokol közötti, túlvilági térben egyesülnek, mely egyszerre halál és lelki kiteljesedés.

A színházi adaptációból nem hámozható ki ez a történetív – ahogy valójában más történet sem, noha egyes fejezetek beépülnek az előadásba – például a mű tragikomikus első jelenete, amelyben az egyik szereplő „elveszti a fejét”, néhány beszélgetésrészlet Pilátus és Jesua között vagy épp a Woland feketemágia-bemutatója. Ez utóbbi külön kiemelendő, ugyanis a műben Moszkva lakosságát felbolygató, botrányba fulladó gondolatolvasást és leleplezést a „fekete mágiát” jól ismerő Woland itt nem a színészeken, hanem direkt módon a közönség tagjain hajtja végre. A félimprovizatív, döbbenetes élmény tovább fokozza az immerzív jelleget, és teljesen elmossa a határt néző és szereplő, valóság és varázslat között. 

Ebben a tekintetben az adaptáció sikeres és hiteles is. Az alapmű ugyanis, az imént felvázolt történetváz ellenére, hasonló fragmentáltságot mutat: a történetszálak összevissza csavart, olykor teljesen kiszámíthatatlan, elsőre értelmetlen fordulatokból állnak össze, melyben nagyon nehéz meghatározni, mi lesz fontos később, ki kicsoda, mi valóság és mi lázálom vagy épp fikció a fikcióban. Tehát ugyanazokat a kérdéseket teszi fel a könyv, mint a színdarab, és ugyanolyan bizonytalanságban tartja befogadóját. Sikeresen játszik a különböző történeti szintek átlépésével, a határok „elmaszatolásával”, egy se-nem-menny, se-nem-pokol, se-nem-földi valóság terében. Ám amíg a regény kínál végül némi feloldást, a darab megtagadja a konklúziót.

Színház – önmagáért

A befogadó „aktivizálása” a 20. századi posztmodern művészetek legfontosabb feladata. A közönség nem engedheti meg magának, hogy kényelmesen hátradőljön: folyamatosan értelmeznie, gondolkodnia kell. Ez kihívás, de a jutalom magáért beszél: személyes siker, hogy megértjük, mi az üzenet, vagy legalábbis képesek vagyunk levonni a magunk konklúzióját, amely lehet, hogy nem azonos a szerző által közvetíteni kívánt tanulsággal – de a miénk. Így az olvasó és a mű párbeszédet folytat, a mű pedig e párbeszédben válik egésszé. A Mester és Margarita vége nyitott – inkább kérdésekkel mint válaszokkal hagyja olvasóit. De ezek a kérdések valósak és érvényesek, az alkotás, a szabadság, az emberi lét nagy kérdései, melyekre a választ magunknak kell megtalálni, vagy legalábbis keresni, akár egy életen át.

A darab azonban olyannyira dekonstruálja, szétszedi a történetet, hogy az, legalábbis az alapművet nem ismerőknek, még kérdések felvetésére sem igazán alkalmas. A könyvhöz hasonlóan a mű a saját „formájával” kísérletezik, interaktál, azaz feszegeti a színház határait, folyamatosan reflektál azáltal, hogy szétfeszíti a formai-strukturális konvenciókat. Ez, bár valóban izgalmas vállalás, oda vezet, hogy az előadás sokak számára valószínűleg teljesen megfoghatatlanná válik. 

A történettelenség önmagában nem lenne hiteltelen, hiszen a regénybeli események is sokszor mozaikdaraboknak hatnak, de itt a jelentésalkotás vagy bármiféle üzenet kiolvasása is szinte lehetetlen. Ami sajnálatos, hiszen az alapmű rengeteg olyan társadalmi és politikai témát is felvet, melyek világszerte egyre aktuálisabbá válnak. Ezekre azonban nem történik reflexió: a darab úgy utasítja el az eredeti kontextust, hogy közben nem kínál újat.  Mindenfajta koherenciát feláldoz a kísérleti jellegért, így az egyetlen kérdés, ami a regény ismeretének hiányában feltehető, az, hogy mi volt ez az egész.

Összességében merész, ex­perimentatív vállalás ez a társulat és a rendező részéről, amit egy stúdiószínház olykor megengedhet magának. Ám a narratíva teljes szétbontása és a jelentés megfoghatatlansága elidegeníti a nézőt, még az immerzív, innovatív látvány- és atmoszféra-teremtő elemekkel meg a színészek rendkívül szórakoztató, máskor pedig hátborzongató játékával együtt is. Így a Figura A Mester és Margarita című előadása egy kétségkívül hatásos, de talán túl hosszúra nyújtott metaszínházas játék marad, mely inkább önmagához, mint a közönséghez szól.