– Erdélyben megvannak a kultúra, a szépirodalom „törzsvásárlói”, de ez a fogyasztói kör minta érez­hetően csökkenne… Hogy állunk most?

– A mérleg nyelve adott pillanatban kibillent. És ez nem most billent ki, hanem a 60-as, 70-es, 80-as években, amikor hihetetlen példányszámokat tudott fel­mutatni a könyvkiadás. Onnan aztán elkezdtünk egy másik irányba, az alacsonyabb pél­dányszámok irányába visszamozdulni. Nem fogok mélakórba zuhanni attól, ami jelenleg van, mert az olvasási szokások jelentősen megváltoztak. Még mindig – sokat – olvasunk, de azt általában különböző techni­kai eszközök segítségével tesszük. Szöveget sem úgy fo­gyasztunk, mint harminc éve: Messenger-üzeneteket fogyasztunk rendszeresen, mondatokat, a világhálóról pedig nem is cikkeket, hanem inkább csak mondatokat. Ehhez képest a könyvolvasás – mint bármely kultúrafogyasztási szokás – radikálisan megváltozott.

– Fennáll annak a veszélye, hogy mint a nyomtatott sajtó, egyszer csak a nyomtatott könyv is egyetlen végvárba szorul?

– Még mindig sokan olvasunk, sokan fogyasztunk kultúrát, kulturális értékeket, legyen az akár a népi kultúra vagy a populáris kultúra, vagy az úgynevezett magaskultúra része. Természetesen ezt az egészet egységként kell nézni. Ilyen értelemben nem vagyok elkeseredve, mert a Gutenberg-galaxis nem szűnt meg, an­nak ellenére, hogy egy-két évtizeddel korábban mindenki azt hitte, hogy mire 2025-be érünk, már nem is lesz nyomtatott pénz sem. Nem így történt. Az igaz, hogy lehetne sokkal jobb is a helyzet, viszont összetettebb technikákat kell alkalmazni. Alkalmazkodni kell a fo­gyasztói közeghez, ameny-
nyire az adott műfaj engedi, hogy a mai világnak a sa­játosságaihoz jobban tudjon kötődni az adott művészet, irodalom vagy bármi más. Ha azt vesszük, a köztéri szobrokat muszáj köztéren elhelyezni, azért hozzák létre őket, az a feladatuk, hogy odakerüljenek. Persze kell mindennek a háttér, a terjesztés, a reklám, hogy el­jusson a kevésbé érdekelt fogyasztókhoz is.

– A reklámot említve, sze­­rintem beszélnünk kell arról is, hogy hol hiányos a kultúrának a népszerűsítése – van-e a költőknek, íróknak feladatuk ebben, akár in­fluenszerként?

– Azt úgy is mondhatnánk, hogy gyakorlatilag minden egyes költő az idők során valamiféle értelemben influ­enszer volt, vagy pedig fontos volt az, hogy az adott közösségi térben miként van jelen. Már a Római Bi­rodalom idején Catullusék is arról társalkodtak, hogy a birodalom különböző részein hány másolatban fogyott el egy adott mű. Tehát amióta szerző van, azóta érdekli azt, hogy mennyire van jelen a közösség számára. Influenszerek min­dig voltak, de hogy ki válik azzá, az habitusfüggő. Hogy­ha valaki el tudja helyezni a saját személyiségét és a saját költészetét influenszer formában, akkor tegye meg, ha valaki inkább egy fa alatt akarja mormolni a verseit, és elég neki, hogy úgy is talál olvasókat, akkor azt tegye. Én úgy látom, hogy száz-kétszáz évvel ezelőtt sem olvastak több könyvet, mint most, és valószínűleg nem is írtak több minőségi könyvet. Az igazán értékesek pedig a felszínen maradnak, bármeny-nyi idő teljen el.

– Mégis van egyfajta átalakulás: összevonódnak az irodalmi körök, csökken a kiadványok száma, egyes irodalmi műhelyek forrás­hiánnyal küzdenek. Lehet-e ilyen tényezők mellett a po­litikától független kulturális tevékenységet végezni?

– Politikailag független irodalmat gyakorlatilag bár­mikor létre lehet hozni, viszont egy mítosszal nézzünk szembe: példának okáért politikailag független sajtó nem létezett már a XIX. században sem. Tehát vagy gazdasági, vagy pedig politikai konglomerátumok határozták meg a megjelenését. Ez az egész történetet körbevevő mítosz, ami ezt a kérdést is valamelyest érinti. A pél­dánál maradva: a 60-as, 70-es években egyes nyu­gati országokban közel ke­rültünk a függetlenséghez, de gyakorlatilag mégsem, ugyanis a független sajtó nem jött létre sem objektív, sem szubjektív szempontok szerint. Hogy lehet-e po­litikailag független kultúrát létrehozni? Természetesen le­het, emberektől füg­getlen kultúrát viszont nem lehet létrehozni. És az emberek hét­köznapjait a foci, a politika mégiscsak befolyásolja.

– Ahogy a finanszírozási nehézségeken nem, úgy azon sem sikerült túllépnünk, hogy az erdélyi irodalom önállósuljon, és ne a külhoni alá sorolják be. Tartható még ez a harc?

– Ez inkább egy irány: ha valaki magyarországi ki­adóknál jelenik meg, bi­zo­nyára könnyebben eljut több csatornán keresztül a fo­gyasztókhoz, vásárlókhoz. De az is benne van a pakliban, hogy szerencsére vannak olyan erdélyi kiadók, illetve olyan er­dé-
lyi szerzők, akik meg tud­nak jelentetni Er­dély­ben könyveket úgy, hogy azok si­kerkönyvnek számítsanak. Ez azt jelenti, hogy ezer pél­dány fölött is megjelenhetnek egyes könyvek itt Erdélyben, szépirodalmi művek, amelyek újrakiadásokat tudnak maguk mögött. Az viszont tényleg ritka, hogy egy jó erdélyi szerző Erdélyben nagy pél­dányszámban elfogyott köny­ve feltétlenül ugyanakko­ra sikert arat Magyarországon, mint Erdélyben. De a harcot nem kell föladni, sőt, úgy gondolom, hogy az erdélyi magyar könyvkiadás sem adta fel a harcot, pél­dául a gyer­mekirodalom szem­pont­já­ból egész komoly pozíciókat töltenek be mind a mai napig erdélyi magyar kiadók.
 

Karácsonyi Zsolt
„Föld! Föld!”

Mit tehetünk? Korbácsolhatunk
indulatot, tengert, de a „Föld! Föld!”,
a gyönyörű „Föld! Föld!” tűnik előlünk.
Valaki az árbóckosárba mászik,
végigjár minden hágcsót, minden
egyes lajtorját, feljebb, egyre feljebb,
csak azért, hogy ne lássa, csak azért,
hogy mi se lássuk, ne érezzük, milyen
öröm kimondani: „Föld! Föld!” –
hozzánk emlékek többé ne
tapadjanak, sellők vállakra tetoválva,
tűnjön el minden matróz, aki reméli,
hogy teljesen mindegy, milyen okból,
de valaha kimondható lesz a „Föld! Föld!”.
Felejts el engem, „Föld! Föld!”.
Nem látlak, hallak, nem érezlek hosszú évek óta,

te egyetlen, csodálatos és gömbölyű, te sima,
teknősbékák által nehezen tartott, lapos,
de mégis, elvileg értünk létező „Föld! Föld!”.
Miattad tanultam dallamokat,
miattad tanultam úszni, járni,
elpusztulni is csak miattad,
most pedig, amióta nem látlak,
nem hallak, egyre kevesebb az esélyem
a pusztulásra, a meglátás pillanatában
lakozó bánatra és mindarra,
ami alattunk hullámzó, fölöttünk lebegő,
ami megalapozott volt vagy lehetett volna.
Amit eddig nem, már késő megtanulni.
Legalább a nevedet, arcodat, hangod
árnyalatát. Esélyünk se lesz minderre.
Egy ideig, talán sokáig, egyre rekedtebben,
egyre érdesebben visszhangzol bennünk.
Aztán a csend – a csend se lesz tovább.

A tények, ellenőrizetlenül

A tényeket nem kell ellenőrizni, jönnek,
gyűrődnek úgyis, látvánnyá lesznek úgyis,
vakítóan kék ég lesznek a téglákkal,
sárgás-barnás, jól kiégetett Bohn-téglákkal
rakott udvar felett, a ház előtti széles, fűvel
benőtt tér felett, a kékesen sötétszürke
aszfaltcsík felett.
A tények úgyis Charlie Parker elveszett
szaxofonján szólnak hozzánk, széttöredeznek,
megvágják a meztelenül hagyott talpak felszínét,
ahogy azt a tarlón hagyott, meggyötört
kukoricaszárak szokták –
megvágni, felhasítani.
A tényeket nem kell ellenőrizni, mert
teljesen mindegy, hogy emlékek vagy sem,
úgyis a felszínre törnek, úgyis belepusztulnak
saját tényszerűségük zártságába, mert egy idő
után már úgysem kapnak levegőt, ahogy
a piros kabátok sem kapnak levegőt, amikor
az egyik lányunokatestvért piros kabátban
akarják temetésre vinni, a talán
éppen hétéves unokatestvért, és arról
egyáltalán nem lehet szó, hogy az akkor már
hároméves unokát odavigyék.
Nem gyereknek való az,
nem kell a tényeket ellenőrizetlenül a gyermek,
a gyermekek elé engedni. Hétévesen igen,
háromévesen még nem. Hacsak nem visel
éppen piros kabátot, ha a szokásokkal
nem megy szembe, talán véletlenül.
A tényeket nem kell ellenőrizni, jönnek,
gyűrődnek úgyis, mint a film a pap fejében,
aki a temetési szöveg helyett
a menyegzőit kezdi mondani.
A tényeket nem kell ellenőrizni, mert jönnek,
gyűrődnek úgyis, ami pedig nem gyűrődik,
az még erősebb tény marad, hasítja,
csak nem a talpat, hasítja mégis úgy,
mint a tarlón hagyott, meggyötört
kukoricaszárak, mint az a tény, hogy
nagyapámtól kaptam ugyan ajándékokat,
mielőtt meghalt volna hároméves koromban,
de csak egyetlenegyre emlékszem, és ez nem
a mások emléke, nem családi legenda,
nem kell leellenőrizni, teljesen az enyém,
hogy a Szovjetunióból hozott műanyag
szaxofont összetörtem négyévesen, mert
éppen dühös voltam az unokatestvéremre,
talán éppen rá, akit a temetésre nem engedtek
el a piros kabátja miatt, és most is emlékszem,
ahogy a szaxofon nekicsapódott a szilvafa
fehérre meszelt törzsének, és valahogy az egész,
az egész szaxofon egyszerre tört darabokra,
és nem szólaltatja meg többé senki a ház előtti,
fűvel benőtt, széles tér vagy a kékesen
sötétszürke aszfaltcsík felett, és senki,
még Charlie Parker se veszítheti el.

Álmatlanság

Valaki valahol ébred, valami oldalát szúrja.
Azt hiszi, fáj a szíve, azt hiszi, baj lesz, gond van
– azt hiszi, valami állat üvöltöz fenn a holdban.
Pedig eső csak, felhő, mögötte derengő fényév
világítja a lelket, a lelken túli lényét.
Valaki valahol ébred, valami oldalát szúrja –
azt képzeli, hogy nincs ott, pedig ott van a rózsa.
A rózsa levele és a rózsa szirma, szárnya,
lebeg a virág képe, lebeg a virág árnya.
Valami oldalát szúrja, valaki valahol ébred.
Nem lát rózsát, se szirmot, nem képzel mást, se téged.