– Erre a kötetnyi versre sokan, sok éve, türelmesen (én inkább tü­relmetlenül) vártunk – ezekkel a sza­vakkal harangozza be Odakint és idebent című, a Bookart Kiadónál meg­jelent könyvét Kemény István. Várakozásának indokát is közli „tudtuk, hogy Vermesser Levente köl­tészete fehér mágia: derű és részvét különös keveréke”. Ön is fehér má­giának tekinti? Hogyan társul a derűhöz a részvét?

– Számomra a legemberibb ér­zel­mek ezek: a derű és a részvét. A meg­nyí­ló szív: ahogy képesek vagyunk a per­ceken át egy falevelet bámuló gyerekkel együtt elmosolyodni, ami­kor a falevélre rámászik egy vö­röshangya. És ahogy átöleljük az öregeket, hogy megpróbáljuk eny­híteni a fájdalmukat vagy szo­mo­rúságukat, miközben érzik: tá­volodik tőlük a világ. Igen, ez lenne a fehér mágia lényege, és ezt már a középkori gyógyító vagy aranycsináló alkimisták is tudták, a ferences rendi Ramon Llulltól Paracelsusig – a bennünk lévő jót felszínre hozni. Meg szerencsére mi is tudjuk.

– Első verseskötete 2006-ban je­lent meg, s bár verseivel, prózai írá­saival időszakosan jelentkezett a magyar irodalmi folyóiratokban, an­tológiákban, önálló kötettel mégsem rukkolt elő mindeddig. Miért?

– Valóban, az Odakint és ide­bent tizenkilenc évvel az első ver­seskönyvem után jelent meg. Több oka van a hosszú hallgatásnak: ritkán írok, nehezen, keveset. Közrejátszhat még, hogy valamilyen módon én a versírást egy kitüntetett kegyelmi állapotban létrejövő rituálénak fo­gom fel, holott sokszor csak munka. Néha bosszantó, idegesítő, kínos munka, amikor elakadsz és nem jut eszedbe semmi, na, én ilyenkor lefagyok. Pedig ahhoz, hogy eljuss a befejezésig, ezt is el kellene köny­velni, a balsikert. Valószínűleg túl­misztifikálom az egészet. De egy dolgot profin csinálok: rövid verseket írok, így az olvasóknak nincs idejük unatkozni, mert mire megunnák, már be is fejezték az egészet.

– Életkora – 1969-ben született – biztosította a lehetőségét annak, hogy az álmodozó-világmegváltó ser­dülőkor és a fiatalság határán él­je meg a rendszerváltás utáni sza­badságot, amely – mint mondta egy interjúban – „üdvözítő módon jól jött”. Mindenkinek jól jött, de Önnek mit jelentett? Milyen volt Kolozsváron egyetemista lenni a kilencvenes évek elején?

– A rendszerváltás utáni Kolozsvár, ahogy egyébként egész Erdély, vagy tágabban Kelet-Közép-Európa egy egészen elképesztő szabadságba csöp­pent; azt a vibrálást, azt az intenzív létélményt csak a gyerekkor csodáihoz tudnám hasonlítani. Egész egyszerűen azt érezted, hogy minden lehetséges, mindent meg tudsz ol­dani, mindent meg tudsz élni. Nem volt bennünk félelem vagy szorongás amiatt, hogy valamiről lemaradnánk és ezért nem is maradtunk le sem­miről. A csodák elénk jöttek. Nekem a diktatúra utáni fordulat a bölcsészkart jelentette, ahová a bányamérnöki egye­temet megszakítva felvételiztem, a Szamost, ahol barátaimmal sé­tálgattunk és gyakran éjszakába nyúlóan beszélgettünk, a szerelmet… Szóval mindent, ami az ember fiatalságát ragyogóvá tudja va­rá­zsolni. Kérészéletű irodalmi lapot alapítottunk, több-kevesebb sikerrel vizsgázgattunk, nagyokat buliztunk, és hihetetlenül sokat nevettünk – hát így volt.

– Bányászvárosban, Balánbányán nevelkedett, jelenleg is ott tanít ma­gyar irodalmat. A már említett in­terjúban remek párhuzamot vont a bányászat és a költészet között. Ki­fejtené bővebben?

– A dolgot Varga László Edgárnak fejtegettem, még tavaly télen, ama bizonyos interjúban, ami a Főtér című kolozsvári portálon jelent meg. Az lenne a lényege, hogy a versírás valamennyire hasonlít a bányász munkájához, már olyan értelemben, hogy először kivájod-leírod az öt­leteidet, majd a létrejött primer szöveganyagot válogatod, finomítod és tisztítod. Mint a kalkopiritet az ércdúsítóban. Vagy még egyszerűbben: ahogy az aranymosó serpenyővel rostálták az anyagot, elválasztva az aranyszemcséket az értéktelentől. Én is az aranyszemcséket próbálom elválasztani és összegyűjtögetni, per­sze a szavak, mondatok szintjén. De ez csak egy tetszetős párhuzam, semmi több. Mert aranyat mosni vagy még inkább fejtőkalapáccsal dolgozni ezerszer nehezebb, mint mondatokon töprengeni, akárhonnan nézzük.

– Kolozsvár nyitottsága, szelle­mi pezsgése után mit jelentett Ba­lánbánya, ahol véget ér az út, ahon­nan csak visszafordulni lehet?

– Hát ezt árnyalnám egy kicsit, hiszen Balánbányán nem ér véget az út. Ha kimegyek például Bereczki Leonardo Medve-visszavadító Köz­pontjáig, Leonardóval egyet sakkozni meg beszélgetni, onnan már a Négyes kilométerkőig és tovább Gyergyóig nincs olyan sok, persze terepjáró kell hozzá. Nekem Balánbánya pihenő- és feltöltőhely, a szívemnek igen kedves. Ott él az édesanyám, a tanítványaim, kollégáim, olyan emberek, akiket sze­retek és akik szeretnek engem. Hogy írja Hamvas? A meghittség köre egyre kisebb. Ezt írja a Patmoszban. Nos, Balánbánya egy olyan hely, ahol a meghittségnek ez a köre, legalábbis számomra, megvan.

– Az új kötet borítója a felfokozott érzelmekkel operáló Titanic filmet juttatta eszembe: a szerelem heve perzsel és a kéj tüze lángol a hajó gyomrában szállított autóban le­játszódott jelenetben, a jeges vízből kinyújtott fagyos kéz halálhidege süt az utolsó kockákon. Ismét Ke­mény Istvánt idézném: „Odakint és idebent. Vermesser Levent versei olyan varázskörök, amik odakint tartják a sötét erőket, a kétségbeesést és a keserűséget, idebent pedig otthont teremtenek.” Ilyen nagy a kontraszt a ’kint’ és a ’bent’ között?

– Nem, nyilván a kontraszt nem ennyire erős. Odakint is történnek jó dolgok: figyel ránk a buszsofőr, a családorvos, ha vizsgálatra megyünk, figyel a nap, amikor ránk süt. Vagy egyszerűen csak sikerül finom szilvát venni a piacon. Vagy végre győz az FK Csíkszereda, mint minap. És idebent, lélekben is adódhatnak rosszak: ke­serűség, kétség, magány. De azt hiszem, Kemény arra céloz, hogy az embernek mégiscsak a jóra kell inkább figyelnie. Állhatatossággal, hit­tel és képzelőerővel, amint ezt a beszélgetés elején megemlített Para­celsus mondta – talán nem ha­szontalan, ha zárásként ezt is felidézzük.
 

A Székelyföld Napok rendez­vénysorozata ke­retében ma 18 órakor mutatják be a Hargita Megyei Kulturális Központban (Csíkszereda, Mihai Eminescu u. 3/A sz.) Vermesser Levente: Odakint és idebent című ver­seskötetét. A Bookart Kiadó gon­dozásában megjelent kötetről Borsodi L. László költő beszélget a szerzővel.

Vermesser Levente
Triptichon

Huszonöt éves vagyok. A napfény
végigzúdul a Kolostor utcán,
hűséget ad ez a város,
kékfrankos délelőtt, Kinganyár.

Ötven, valami felé vagy felén túl,
a templommal szemközt egy kocsma,
árnyékban ülök. Kijön a pincér,
igen, egy kisfröccs jöhet még.

Hetvenöt, a Maros szintje
a határ mellett, egyre mélyül.
Jön a kisunokám: papó,
hová tegyük az almacsemetét?

Mondom neki: egy nagy gödörbe,
hajnalban, jó földbe ültessük el.