– Az 1980-as évek végén rengeteg romániai értelmiségi telepedett ki, sokan közülük Magyarországra. Milyen dilemmákat szül a kitelepedés? Hogyan élte meg Ön később a menni vagy maradni problematikáját? 

– Amíg itthon éltem, Kolozsváron, nagyon érzékenyen érintett mindenki távozása, mert úgy éreztem, hogy lassan kiürül a város – mindenki ment, amerre látott, menekültek a Ceaușescu-diktatúra elől. A szászok Németországba, a zsidók Izraelbe, a magyarok, ha tehették, Magyarországra, ha nem, akkor Amerikába, de volt, hogy egy zenekar tíz tagja maradt kint Olaszországban egy turné után… Sajnáltam, de közben abszolút értettem őket, hiszen senkinek nem lehet előírni, hogy tönkretegye az életét vagy elviseljen valamit, ami számára elviselhetetlen – arról nem is szólva, hogy sokan nem elmentek, hanem öngyilkosok lettek. Amikor én elhagytam az országot, 1993-ban, már nagyrészt békeidő volt. Tönkrement a magánéletem, minden felborult, ez adta a löketet. Azt mondtam: nem hagyok cserben senkit, édesanyámhoz haza tudok járni, és oda megyek, ahol magyar irodalmat művelnek, az anyanyelvemen írhatok. Az elején azt hittem, megoldható lesz hosszú távon az ingázás, két hónap ott, egy hónap itt, de ez nem működött. Kolozsváron azok a könyveim hiányoztak, amelyek a pesti lakásban voltak és fordítva, így végül kivittem mindenemet, és ott telepedtem le. Gyakran jártam haza, járok is a mai napig, ez rendszeresebb volt, amíg édesanyám élt, de később, amikor már nem lehetett egyedül hagyni, őt is kivittem magamhoz. Közben férjhez mentem másodszor, de az első férjemmel, Marius Tabacuval is nagyon jó viszonyban maradtunk, gyakran látogattuk egymást, a lánya keresztlányom, sőt, ő volt a férjem esküvői tanúja is. Nagyon vicces jelenet volt, amikor Budapesten az anyakönyvvezető mondta, hogy „a feleség tanúja Parti Nagy Lajos, a férj tanúja Marius Tabacu, kérem írják alá”. Marius mint Csaba (Balla Zsófia férje Báthori Csaba költő, irodalomtörténész – szerk. megj.) tanúja kiment és azt mondta: „Múltkor egy rubrikával fentebb írhattam alá”. Dőltünk a nevetéstől, az anyakönyvvezető meg kapkodta a fejét.

– Hogy fogadták Önt a pályatársak kint így, hogy itthon már ismert és elismert volt?

– Egyfelől kedvesen, másfelől, azt kell mondanom, hogy a magyar társadalom nem igazán befogadó – mindig ott lógott a fejem fölött az, hogy bevándorló, erdélyi, kolozsvári vagyok, éreztem a különbségtételt. Meg persze románoztak sokféleképpen, miközben sokan nem is tudták, hogy Romániában él egy magyar kisebbség és magyar a nemzetiségem. Kaptam hideget is, meleget is. Az írók egy része jó barátom volt már akkor is, ők befogadtak, kedvesek voltak, az intézmények is nyitottak felém, még itthon éltem, amikor felvettek az írószövetségbe, később alapító tagja voltam Parti Nagy Lajosékkal és a férjemmel, Csabával együtt a Szépírók Társaságának, amely kivált a Magyar Írószövetségből. Így alakult a pályám. Állást soha nem ajánlottak és nem is kaptam Magyarországon, végig szabadúszó voltam és vagyok. Miután édesanyámat kivittük Budapestre, eladtam a kolozsvári lakást, abból az összegből vásároltunk kint egy nagyobbat. Nem egyszerű letelepedni, ha az ember nem rendelkezik vagyonnal, nekem meg sose volt, csak az írásból, meg kisebb jövedelmekből, vagy ha pénzzé tettük azt, amink volt, bútorokat, lakást.

– Mi volt a legélesebb különbség Erdély és Magyarország, Kolozsvár és Budapest között?

– Kint nagyon érződik a Monarchia nyoma, Magyarország erősen kapcsolódik Ausztriához és Európához. Bár Kolozsvár is fővárosias és kultúrváros, egy főváros mindig más, hihetetlen előnyökkel rendelkezik. Ugyanakkor megvannak a maga hátrányai is – vannak barátaim, de nem ott nőttem fel, nem ott jártam iskolába és egyetemre, s ennek mindig is voltak következményei.
– Miben látja az írástudók, az értelmiségiek felelősségét ma?

– Azt gondolom, hogy az írástudó mindig a társadalom lelkiismerete és hangja, tehát kötelessége szólni, ha valami nincs rendben, akkor is, ha az nem tetszik a társadalomnak. Ugyanakkor a politikát is figyelmeztetnie kell, ha valami nem stimmel, arra, amit a hangos beszéd, a nyilvánosság ereje el tud érni.

– Hogy látja, mennyire ismerik és ismerik el Magyarországon az Erdélyben alkotó írók, költők munkáit? És fordítva?

– Azt, hogy ez itt hogyan működik, nem tudom, nem vagyok itt, nem látom, de sok erdélyi író fordul meg különböző alkalmakkor Budapesten, és szerintem most már van egy kölcsönhatás. A magyarországiak kevésbé ismerik az erdélyi alkotókat, csak azok, akik specifikusan ezzel foglalkoznak, vagy ki akarják sajátítani, hogy a kisebbségekhez csak ők értenek, és ez az ő felségterületük – de ezen én csak nevetni szoktam. Természetesen a kérdés politikai vonzáskörbe is kerül, de én azt mondom, hogy akit érdekel, jöjjön, olvasson és ismerje meg ezt a világot, és ne csak hasból beszéljen róla, s ez mindkét oldalra vonatkozik, politikamentesen. A probléma az, hogy nem ismerik igazán a kisebbségeket és nem is nagyon érdekli őket. Persze van, akit igen, de azok vagy nincsenek elegen, vagy csak politikai szempontból ismerik és használni akarják valamire. Pedig a lényeg az lenne, hogy megismerjék, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak, melyek a hagyományaik, mit lehet tőlük tanulni, mit vehetünk át, mit nem ismerünk, mit tudunk segíteni. Én, ha tehetem, szólok valamit.

– Milyen pozíciója van a nőknek az irodalomban, költészetben? Változott-e ez az idők során, és ha igen, hogyan?

– Nem sokat változott. Ma már sokkal több női szerző van, megjelenhetnek, de ez nem jelenti azt, hogy mindig színvonalas irodalmat írnak. De a férfi szerzők között is sok fiatal van, aztán elválik, hogy kiből lesz igazán író. Úgy látom, hogy a társadalom nem nagyon fogadja be a nőket, nekik nehezebb utat törni. Ha találnak embereket, lapot, kiadót, hogy segítsék őket a szárnybontogatásban, akkor szerencséjük van, de ez nem megy automatikusan. Én már elég régen indultam, nekem is nehéz volt, de szerencsém is volt, hiszen nagyszerű irodalmárok egyengették a pályámat.

– Mennyire van jelen Ön az erdélyi folyóiratokban, a közösségben?

– Nem túlságosan, mert van egy elég rossz beidegződés, hogy haragszanak azokra, akik elmentek, és nem igazán kérik fel vagy közlik őket. Nem emlékszem, hogy erdélyi lap kért volna tőlem verset az utóbbi 15 évben. Előfordult, de csupán egy vagy két eset.

– Mit tanácsolna pályakezdő irodalmároknak, hogyan lehet eljutni az olvasókhoz?

– Mára már üzletté vált az egész irodalom és a könyvszakma, de én nem vagyok ilyen üzletközpontú. Egy írónak a könyveivel, az írásaival kell utat törnie magának, de hogy kit hogyan emelnek föl vagy ejtenek le, azt már nem mindig tudom követni. Csak remélni merem, hogy a tehetségek utat találnak. Ha látok egy-két jó verset egy ismeretlen névtől, utánakérdezek, hogy ki ő, és megpróbálok segíteni, mert tudom, hogy nagyon nehéz, pedig akik nem irodalmi környezetből érkeznek a szakmába, de tehetségesek, megérdemlik a segítséget.

– Hogyan fogadták itt, a Csíkszeredai Könyvvásáron Önt?

– Számomra a mai napig hatalmas boldogság hazajönni. A férjem, aki nem erdélyi, el van ájulva, azt mondta, ilyen sok kedves embert még életében nem látott, mint itt, Csíkszeredában. Elképesztően kedvesen fogadtak és nagyon jól érzem magam. Tudja, nagyon jólesik az embernek, ha hazahívják. Az nagyobb rang, mintha bárhova a világon meghívnak.