– A Dichotómia – az­az kettősség – címet a ki­állítást szervező Hargita Megyei Kulturális Központ munkatársaival választottuk, mert ez a kifejezés fedi leg­inkább a látásmódom. Mérleg a csillagjegyem, ennélfogva az egyensúly és egyensúlytalan­ság között küszködöm – de talán mindenki így van ezzel. A kettősség alatt a fent és a lent, kint és bent, jó és rossz, csend és zaj, és még sorolhatnám az ellentétpárokat, amelyeknek össze­függései érdekelnek, mert ezek az ellentétpárok kéz a kézben járnak, egyik nem lé­tezhet a másik nélkül. Ezt pró­báltam ábrázolni. A munkáim szimbolikus jelentésűek: az egyiken például egy madár – hárpia – látható, amely Dél-Amerikában él, és az egyik legerősebb ragadozó madár. Azt is lehet mondani, hogy igazi fenevad – de fenevad tud lenni az ember is, legyen szó az élet bármely területéről. Az, hogy sok éles formát használok, nem véletlen. Szúró, sértő formák ezek, amelyeket céltudatosan, de spontán módon használok, és egyfajta lelki agressziónak a megnyilvánulásai, mert úgy gondolom, hogy a műalkotás mindig énkép. Persze tár­sadalmi vonatkozása is kell legyen, fontos üzenete kollektív torzulásokról, problémákról. Ilyen értelemben abban, amit csinálok, van lázadás, talán sokk is.

Természetes anyagokat, többnyire fát és vasat hasz­náltam fel a kiállításon szereplő művek elkészítéséhez. A vas az egyik kedvenc anyagom, és a történelemben is a vaskorsza­kot tartom a legérdekesebb­nek, a szkíták korszakát. Úgy érzem, hogy minél régebbi korról beszélünk, annál har­monikusabb a viszony az ember és Isten között, én pedig az alkotásaimmal megpróbálok visszanyúlni ehhez a régi vi­lághoz. Igaz, vassal dolgozni nem könnyű, de meg le­het szelídíteni, és szenzációs, akár légies alkotásokat is létre lehet hozni belőle, mintha el­rugaszkodnának a földtől.
Amúgy mostanában az abszurditás témaköre fog­lalkoztat, és ez a most kiállított műveken is látszik, hiszen abszurd jelenségek vesznek körbe minket nap mint nap: háború zajlik nem messze tőlünk, vérontás – hogy csak egy abszurditást említsek –, amit nem tudok megérteni. A munkáimmal is erre pró­bálok reflektálni. Mind a két dédapám megjárta a háborút, én magam is voltam katona, és mindig is foglalkoztatott, hogy a hadviselés mit jelent a férfi, az egyén számára: tu­lajdonképpen félelmet és szorongást. Szóval több al­kotásom is van, amelyek ki­fejezetten a háborúra ref­lektálnak, de most nem vá­logattam be őket a kiállítás anyagába. Ilyen tekintetben a francia szobrász, César Baldaccini műveit nagyon iz­galmasnak találom.

Tanítok és alkotok. Töké­letesen kiegyenlíti egymást a két tevékenység. A tanítás sok energiát felemészt, ehhez képest az alkotás szellemi, kreatív játszma. Még a vasból készült alkotásokon is játszi könnyedséggel dolgozom, pe­dig van munka velük bőven. Talán furcsán hangzik, de azt is mondhatnám, munka után munkára van szükségem.
Legutóbb 2017-ben volt egyéni kiállításom, Csík­sze­redában. Akkor kisebb munkákat állítottam ki, mint most, de a látásmódom és a kedvenc anyagaim nem változtak. Az ősi, primer, természetes anyagokat ked­veltem mindig: a vasat, fát és követ. Bár az agyag is természetes, azt ritkán hasz­nálom, mert túl puhának, en­gedékenynek érzem. Az előbbiek szálkás, rideg jellege talán közelebb áll hozzám, talán én is ilyen vagyok. Szívesen dolgoznék kővel is, de Csíkban az kuriózum. Fa van, vas akad, de követ nehéz beszerezni itt, és mozgatni is nehéz, ha nagy műről van szó. A szobrászat ilyen: sok anyagra van szükség hozzá – ami bizony költsé­ges –, és munkás szakma. Nem mondhatnám, hogy a költségek vagy az elvégzett munka megtérülne, de engem a lelkesedés hajt, egyfajta elfogyhatatlan energia. Nem az anyagiak miatt alko­­­tok, hanem meggyőződésből. Ugyan­is szellemi értéket, jelt akarok magam után hagyni, mint ahogyan az ősemberek is hagytak jeleket maguk után. Az én jeleim azonban kortárs, aktuális üzenettel bírnak, és a szétesettségre, kaotikus, labilis világunkra vonatkoznak.