– Miért vonzó egy vadállat számára a városi környezet? Nem ellentmondásos ez? Mit talál a településeken a vad, amit természetes élőhelyén nehezebben szerezne meg?

– A városban több vadállatfajt különböztethetünk meg. Vannak olyan fajok, amelyek tulajdonképpen mindig együtt éltek az emberrel. Ilyen az egér, a veréb, a patkány vagy éppen az ágyi poloska. Aztán vannak olyan fajok – főként énekesmadarak –, amelyek a 19. század második felétől, illetve a 20. század folyamán költöztek be egyre nagyobb számban a városokba, mert előnyös volt számukra az emberi környezet: télen valamivel melegebb volt, táplálékot találtak, kevesebb ragadozóval találkoztak, és olyan fészkelőhelyeket is kihasználhattak, amelyeket a természetes élőhelyükön már nehezebben találtak meg. Ilyen például a fekete rigó és a tengelic, de számos cinege-, rozsdafarkú- és fecskefaj is. A 20. század utolsó évtizedeiben és a 21. században megjelent egy harmadik csoport is: olyan, eredetileg nem városi vadfajoké, amelyek különböző okokból egyre gyakrabban tűnnek fel a településeken, és közülük egyesek idővel alkalmazkodni is képesek a városi környezethez. Ezek a fajok nem feltétlenül azért jelennek meg a városban, mert az különösen kedvező számukra. Inkább városlátogatók. A róka például bemegy a faluszéli házakhoz, csirkét keres, vagy egyszerűen csak körülnéz. Az is előfordul, hogy ezek az állatok eltévednek, és nem találnak vissza. Többségük ilyenkor elpusztul, de vannak olyan egyedek, amelyek képesek alkalmazkodni, megtalálják a számukra megfelelő helyeket, sőt szaporodni is kezdenek. Így városi túlélőkké válnak, és az állományuk akár jelentősen meg is növekedhet. Ez a nyestnél nagyon gyakori, de a rókánál és a sakálnál is előfordul. Bizonyos mértékig az őznél is megfigyelhető. A vaddisznó ebből a szempontból különleges eset, mert minél nagyobb egy állat, annál inkább észreveszik az emberek, és annál jobban félnek tőle, ezért igyekeznek megakadályozni a városban való megtelepedését. A medve pedig már egy külön kategória. Olyan nagy a mozgásigénye, hogy nem beszélhetünk arról, hogy folyamatosan a városon belül élne. Rendszeres látogatója lehet viszont a településeknek, mert a város is része lehet annak a mozgáskörzetnek, amelyet használ. Ezért a medve városból való kiszorítása önmagában nem oldja meg a problémát. Azt kell kezelni, hogy miért és milyen útvonalakon jut el a településre, illetve milyen környező területeken találja meg a táplálékát.

– Gyakran hallani azt a feltételezést, hogy a város közelébe csak a gyengébb, beteg vagy öreg egyedek merészkednek. Valóban így van?

– Biztosan nem, ez egy félrevezető elképzelés. Ezek az állatok ugyanis képesek egymástól tanulni. Ha például egy fiatal medvét az anyja bevezetett a város közelébe, felnőttként maga is keresni fogja azokat a forrásokat, amelyeket ott korábban megtalált. Nem az állat kondíciója határozza meg elsősorban, hogy mennyire kerül közel az emberhez, hanem az, hogy milyen lehetőségeket talál. Minden állat lusta abban az értelemben, hogy ha egy kisebb területen elegendő táplálékot talál, akkor nem fog fölöslegesen nagy távolságokat megtenni. Egy medvének lehet több ezer hektáros mozgáskörzete, de ha annak egy kis részén talál egy kukoricatáblát, ahol hosszabb ideig elegendő táplálékhoz jut, akkor ott marad. Ha ez a terület közel van egy településhez, akkor már csak egy lépés, hogy az állat a város szélére, majd akár a városba is bekerüljön. A medvénél a folyamat ott zárul le, hogy az emberek előbb-utóbb észreveszik, és megpróbálják kezelni a helyzetet.

– A medveprobléma elhúzódó krízis Székelyföldön. De még milyen más fajok megjelenésére kellene jobban odafigyelni?

– Nagyon fontos megérteni, hogy nem csak a közvetlenül veszélyes állatok okozhatnak konfliktust. A medvén és a vaddisznón kívül kárt okozhat az őz, a nyest, a róka vagy a sakál is. Ezeket mind konfliktusos fajoknak nevezzük. A probléma ráadásul sokszor nem is állat és ember között, hanem ember és ember között alakul ki. A társadalom egy kisebb része közvetlenül elszenvedi ezeket a konfliktusokat, miközben a többség természetvédelmi szempontból közelít a kérdéshez, és nem feltétlenül érti, miért nem tud valaki együtt élni a medvével vagy más vadállattal. Azt is látni kell, hogy ezek a konfliktusokat okozó fajok általában jól alkalmazkodó, generalista fajok. Mint fajok, nem veszélyeztetettek. Ha tehát egy faj állománya növekszik, akkor nem feltétlenül az egyes egyedek védelme kell legyen a cél, hanem logikus, adatokon alapuló döntéseket kell hozni az állomány kezeléséről.

– Térségünkben a hódok is viszonylag rövid idő alatt jelentek meg nagyobb számban. 

– Igen, és itt kapcsolódik be a természetvédelem egyik fontos kérdése. Gyakran halljuk, hogy hagyni kell működni az ökológiai egyensúlyt, és a természetes folyamatokat nem szabad beavatkozással megzavarni. Ezzel az a probléma, hogy valószínűleg olyan értelemben vett ökológiai egyensúly soha nem létezett, ahogy azt elképzeljük. Ma már gyakorlatilag minden élőhelyen jelen van az ember hatása. Még a Hargitán sincs olyan négyzetméter, ahol ne történt volna valamilyen emberi beavatkozás. Lehet, hogy két fát kivágtak, vagy négyet ültettek, de az a lényeg, hogy nem érintetlen természet vesz körül bennünket, hanem különböző mértékben emberi hatás alatt álló élőhelyek. Ezt a hatást nem lehet egyszerűen kivonni a rendszerből, hiszen az a saját életünk és kényelmünk miatt alakult ki. Az emberi hatásoknak ugyanakkor vannak kifejezetten kedvezőtlen következményei. Sok faj nem tud alkalmazkodni hozzájuk, különösen a mezőgazdasági területeken. Ezek között sok madár-, rovar- és kisemlősfaj található. Ez a biológiai sokféleség csökkenéséhez vezet, ugyanakkor van egy szűk fajcsoport, amely kifejezetten jól alkalmazkodik az ember által uralt környezethez. Ilyenek a varjúfélék, a szarkák, a csókák, a galambok, de bizonyos körülmények között az őz is. Ha eltűnnek vagy jelentősen csökkennek a természetes ellenségeik, illetve nincs megfelelő állományszabályozás, ezek a fajok tömegessé válhatnak, és amikor tömegessé válnak, újabb nyomást gyakorolnak az érzékenyebb fajokra. Például a nagy varjúállományok számos kisebb állatfaj állományát is jelentősen befolyásolhatják. Itt jelenik meg az ember felelőssége. A nagyon gyorsan növekvő, úgynevezett nyertes fajok állományát szabályozni kell.

– Mely fajok okozhatnak a közeljövőben újabb konfliktusokat itt, Székelyföldön?

– Az őzre például érdemes odafigyelni. A jelenlegi folyamatok alapján úgy gondolom, hogy öt-tíz éven belül az egyik jelentős konfliktusos faj lehet. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy például a temetőkben fognak károkat okozni. A kártételt természetesen idézőjelbe kell tenni, de az emberek nehezen viselik, ha a szeretteik sírjára kitett virágokat az őzek megeszik, tönkreteszik. A nyest esetében pedig a padlásokon, gépkocsiknál vagy akár napelemparkoknál jelentkezhetnek egyre gyakrabban konfliktusok.

– A klímaváltozás hogyan befolyásolja a vadállatok életét, illetve azt, hogy közelebb kerülnek az emberek lakta területekhez?

– E tekintetben nem lehet egyértelműen kimutatni a vadállatok viselkedésének megváltozását, de arra már most is sok példát látunk, hogy a klímaváltozás hogyan hat az egyes fajok állományaira. A sakál megjelenése Székelyföldön, a Kárpát-medence egyik leghidegebb térségében például egyértelműen összefügg a klímaváltozással. A hosszan tartó, mély hótakaró hiánya vagy csökkenése kedvez ennek a fajnak. A medvénél is megjelenik ez a hatás. Az enyhébb telek miatt jobb kondícióban maradhat az anyaállat, és könnyebben fel tudja nevelni a bocsokat. Ha a tél kevésbé zord, a medve akár télen is találhat táplálékot, és kevésbé kényszerül hosszú időre teljesen visszahúzódni. Más fajoknál viszont negatív hatással járhat a változás. Magyarországon például több mint százévnyi növekedés után csökkenni kezdett az őzállomány. Ennek hátterében elsősorban a szárazság, illetve az ebből fakadó táplálék- és vízhiány állhat. A hegyvidéki csülkös vadfajok, például a gím, az őz vagy a zerge esetében viszont a rövidebb és enyhébb tél akár kedvező is lehet. A hosszú ideig meglévő, mély hótakaró korábban jelentősen korlátozta a túlélésüket. Ha ez az időszak lerövidül, kevesebb időt kell átvészelniük tavaszig. A klímaváltozáshoz az állatvilág alkalmazkodni fog. Csakhogy nekünk ez nem feltétlenül fog tetszeni. Olyan fajok tűnhetnek el, amelyeket megszoktunk, és olyanok jelenhetnek meg, amelyek korábban nem tartoztak a környezetünkhöz. Végső soron nemcsak az állatoknak, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk.

– Az az általános tapasztalat, hogy gyakran csak akkor foganatosítunk intézkedéseket, amikor már kialakult az ember és állat, illetve ahogy rámutatott, az ember és ember közötti konfliktus. Mennyiben lehetne ezeket a helyzeteket megfelelő vadgazdálkodással megelőzni?

– Minden konfliktus nem előzhető meg. Az viszont biztos, hogy amikor egy már kialakult konfliktus miatt kell hirtelen döntéseket hozni, ritkán születik jó megoldás. Az adatalapú vadgazdálkodás éppen arról szól, hogy hosszú távon, szisztematikusan gyűjtjük az adatokat, és még időben észrevesszük a problémát. A folyamatok soha nem egyik napról a másikra kezdődnek. Ha valaki folyamatosan követi a változásokat, akkor időben megszólalhat a vészcsengő. Nem akkor kell elkezdeni gondolkodni a vízgazdálkodáson, amikor már öt éve aszály van, hanem akkor, amikor az adatokból látszik, hogy egy rendszer tartósan megváltozott. Ugyanez igaz a vadgazdálkodásra is. A medve esetében például szerintem nem az a legfontosabb kérdés, hogy pontosan hány medve él Romániában. Sokkal fontosabb, hogy egészséges, nagy méretű állományról van-e szó, és hogy az állomány növekszik vagy csökken. Ezt sokkal könnyebb megállapítani, mint a pontos egyedszámot. Ha például ugyanazon a tíz kilométeres szakaszon rendszeresen megszámoljuk a medve nyomait vagy más jeleit, és ezt évtizedeken keresztül ugyanazzal a módszerrel végezzük, akkor már látjuk a trendet. Több medve több nyomot hagy. Ehhez nem feltétlenül kell tudnunk, hogy pontosan hány egyed él az erdőben. Ugyanez igaz a bocsokra is. Gyakran halljuk, hogy több medvebocsot látni, de az igazi kérdés az, hol van a harminc évvel ezelőtti adat. Hány nőstényt láttunk akkor, hány boccsal, ugyanabban az időszakban? Ha ugyanazt a mérést rendszeresen elvégezzük, akkor már trendet tudunk kimutatni. Ha azt látjuk, hogy az állomány növekszik, akkor már tudjuk, mikor és hogyan kell beavatkozni. A korszerű, aktív természetvédelmi modell abból indul ki, hogy ha egy faj állománya növekszik, és ennek a környezetre is érzékelhető hatása van, akkor szükség esetén be kell avatkozni a populációba. Ezt tervezett és ellenőrzött vadgazdálkodással lehet megtenni. Ehhez három dolog kell: megbízható alapadatok, előre meghatározott célállapotok és nagyon szigorú ellenőrzés. Nem utólag kell azon vitatkozni, hogy sok vagy kevés egyed van-e, hanem előre meg kell határozni, milyen állománynagyságot tekintünk elfogadhatónak. Ha például egy adott módszerrel azt állapítjuk meg, hogy egy bizonyos területen egy kilométeren ötven medvejel már túl magas érték, akkor meghatározhatjuk azt is, hogy milyen szint alatt tekintjük megfelelőnek az állományt. Ha a szabályozás következtében az érték csökken, vissza lehet venni a beavatkozás mértékéből. Ha ismét növekedni kezd, újra lehet módosítani. A legfontosabb, hogy mindez előre legyen meghatározva, ne utólag kezdjünk vitatkozni arról, hogy éppen mi számít soknak vagy kevésnek. És minden egyes lépést ellenőrizni kell. Ez az, amit tervezett, adatalapú vadgazdálkodásnak nevezünk. Ez pedig valóban összevethető a természetvédelemmel, sőt a konfliktusos fajok esetében maga is természetvédelmi eszköz lehet.