– Ha nem séf lenne, mivel foglalkozna legszívesebben?

– Pilóta akartam lenni, mert a nagytatám MiG–21-es vadászrepülőgép-pilóta volt, és gyermekkoromban rengeteg repülőt láttam. Sajnos erről az álomról gyorsan le kellett mondanom, mert kiskoromban egy fülprobléma miatt elvesztettem az egyensúlyérzékem. Tizenöt évig versenyszerűen vívtam, az is tetszett, talán edző lettem volna legszívesebben. De aztán felfedeztem a konyhaművészetet – és attól a pillanattól, hogy megláttam, hogyan lehet az alapanyagokkal dolgozni, mi zajlik a konyha kulisszái mögött, eldöntöttem: ez az út, amin járni akarok. Ma már a konyhaművészet számomra nemcsak szakma, hanem életstílus. Ezért nem tudom elképzelni, hogy bármi mással foglalkozzak.

– Melyik az az íz vagy emlék, ami először elindította a gasztronómia felé?

– Multikulturális családból származom, amely szétszóródott egész Romániában. Mindig nagyon jókat ettünk otthon, a szüleim, nagyszüleim, nagynénéim kiválóan főztek, így tudat alatt is magamba szívtam ezt a világot. Amikor elkezdtem főzni, rájöttem, milyen sok, a konyhához kapcsolódó emlékem van. Mind közül a legfontosabb – és ezt mindig megemlítem, ha kérdezik – egy paradicsomszósz, amit a nagyapám készített nyáron, falun. Leült egy székre, cigarettával a szájában, fokhagymát vágott, olajon dinsztelte a bográcsban, majd a kertből szedett paradicsomokat késsel szeletelte. Ez az íz számomra az etalon, nehezen is tudom visszaadni, mindig úgy érzem, hogy az övé jobb volt. Tizenhárom év főzés után most, nagyjából egy hónapja jutottam a legközelebb ahhoz az ízhez, amit az emlékeimben őrzök.

– A Nouánál a helyi alapanyagokon alapuló modern román konyhát népszerűsíti. Ön szerint melyik a legkevésbé értékelt román alapanyag, és milyen étel emelné ki a nemzetközi porondon?

– Szerintem a legelhanyagoltabb alapanyag az egyszerű kukoricaliszt. Az étteremben jelenleg két olyan ételünk is van, ami erre épül. Az emberek – főleg a külföldiek – alig ismerik a kukoricakását, a puliszkát, sokan még soha nem kóstolták. Pedig ez az identitásunk része: ha nincs kenyér, van puliszka. A puliszka túróval, tejföllel és szalonnával az egyik legegyszerűbb, mégis legtipikusabb román étel. De sok más alapanyag is megérdemelné a figyelmet: a hagyma, a fokhagyma, sőt a paradicsom is, amit szerintem szintén alulértékelnek. Sokan azt mondják, a legjobb paradicsom Spanyolországban vagy Olaszországban van, de én hiszem, hogy a miénk is kiemelkedő. Szoktam is vinni magammal külföldre, hogy megmutassam az embereknek.

– Melyek a kedvenc alapanyagai? Van kedvenc étele?

– Ez nehéz kérdés, mert nincsenek állandó kedvenceim, csak pillanatnyiak. Az, hogy ma mit ennék szívesen vagy mi a kedvencem, más, mint amit tegnap mondtam volna vagy amit holnap mondanék. Ez sok dologtól függ: a hangulatomtól, a helyszíntől. Például, ha hegyekben vagyok, nem feltétlenül ennék halat, ami a vízre emlékeztet, így inkább valami nehezebbet, hegyekhez illőt választanék. Ha már a kukoricalisztről beszéltünk, most megennék egy bálmost, ami egyébként az egyik kedvenc ételem. De holnap lehet, hogy nagymamám tejbegrízére vágynék, ha épp nosztalgikus hangulatban lennék. Semmilyen ételt nem utasítok vissza, nincsenek előítéleteim, így fedezek fel új kedvenceket. Azt gondolom, ha egy séfnek van „kedvenc” étele, azzal saját magát korlátozza, és nem látja meg a felszín alatt rejlő lehetőségeket.

– 2027-ben Hargita megye viseli az Európa Gasztronómiai Régiója címet. Ön szerint mit kellene tennünk annak érdekében, hogy ezt a lehetőséget jól használjuk?

– Először is gratulálok, ez rendkívül fontos lépés, nemcsak Hargita megye, hanem egész Románia számára. Ez az egyik leginkább érintetlen, legkevésbé modernizált régió, ezért rengeteg hagyomány megmaradt, amiket meg kell őrizni és előtérbe kell helyezni, hogy megmutassák, milyen gazdag ez a vidék – kulturálisan és gasztronómiailag is. Szerintem a románok eltávolodtak ettől a térségtől, és ma sokkal nyitottabbak arra, ami külföldön történik. Fontos, hogy büszkék legyünk arra, akik vagyunk, és elfogadjuk identitásunkat. Ez egy multikulturális vidék, ahol több nemzetiség él együtt, mindegyiknek megvan a maga hagyománya. Ezeket kell megmutatnunk, hogy lássák, mennyire gazdagok vagyunk valójában.

– Mit visz haza magával Székelyföldről?

– Először is rengeteg ötletet. Gyakran járok Erdélybe, és negyedik alkalommal veszek részt a Taste of Transylvania gasztronómiai fesztiválon, mindig figyelem, hogy milyen autentikus termékekkel érkeznek a helyi termelők, árusok. Ugyanakkor megnézem az idős asszonyokat, az ő technikáikat is, amelyeket ők jól ismernek, de sajnos nem mindig adnak tovább. És mivel idén délen, Havasalföldön nagy szárazság volt, és alig nőtt gomba, azt is viszek magammal.