„A hiány érték: egy világot őriz,
ami kihullt magából, elveszett (…) 
A vesztés hát úgy osztogat kegyelmet,
hogy magával méri a többletet.”

Ilyen egy Gál Éva Emese által írt helyzetjelentés és prófécia néhány sorban. Első találkozásunk a Sa­lamon Ernő Irodalmi Kör zá­rótalálkozóján, a baktai Var­ga pataka vadászházában tör­tént, későbbi komája, dr. Panigay Róbert orvos-va­dász írónak köszönhetően. 1978 nyarát írtuk? Utána – rövidebb megszakítás után, amikor is egy időre hazaköltözött Szatmárra – az SIK családias hangulatában, ahol lányuk, Enikő, csecsemő korától „tag” lehetett, tiszteletem egyre nőtt, hogy tehetetlen riadalommá válhasson az Emese min­dennapi haldokolását elho­zó időkben, amit lányuk ha­lála váltott ki. A magyar iro­dalomban kimagasló helyet elfoglaló szerény költőben kevesen látták – nem csak Gyergyószentmiklóson! – a hattyút. Ezt életének újság­íróként töltött időszaka is iga­zolja. Sajtópere, meg­hur­coltatása pontos lát­lelet arról is, hogy milyen mély­ségekig juthat a gyalá­zatosság, ahogy a művész­család műteremről dédelgetett álmait szétzúzó hivatalosságok önkénye is, akik a törvénykezés résnyi kiskapuit mindig meg­ta­lálva, nagy ívben kerülték az igazság szolgálását. Ezek ellenére Emese tiszta hangú dalosmadár maradt vércsék és karvalyok között, akik – lelkiismeretük nem lévén – akár kaméleonná válva, csak a maguk érdekeit és pillanat­nyi hatalmukat biztosí­tó le­he­tőségeiket tartották fon­­­tosnak. A gyávábbak pe­dig, méltat­lan eljárásaik ered­ményét ta­kargatandó, ár­­tatlanok be­feketítésével la­pí­tanak ma is.  
E – főleg maga válogatta kötet – nem harsogva, ám nyelvbéli jártasságát igazo­landó címével is jelzi: ki­for­dított volt minden, ha még a szivárvány is fonákká válhatott. Így szól e súlyos vers: 

FONÁK SZIVÁRVÁNY

Már nincs hitele az őszinteségnek.

Kegyetlenebb a képzet, mint a látvány,
kullog a szó a rettenet mögött.
Feslik a fény, a messzeség, az ének,
fonákjára fordul minden szivárvány,
mert a varázslat múltba költözött.

Egy lelkemmel még védett övezetben,
ahol más idők órái dobognak,
ne legyen soha hamis képzeted!
Miért játszanálak ki magam ellen,
ha azért téved el velünk a holnap,
mert nem találhat ránk emlékezet?

Oszlik a köd, s az élettel az álom:
úgy taroljuk le az illúziókat,
hogy igazat se hazudhassunk már!
A csend nagy gödröket mélyít a tájon,
mintha hantot vetne a földgolyónak,
és lehull rólunk a látóhatár.

Verskellékei is jelzik: a mes­terség tökéletes ismerője. Kevesen tudtak a magyar irodalomban szonettkoszorút írni. Ő ebben is remekelt. Csen­des, konok, harcos költészet az övé, ahol a gátakkal, aka­dályokkal és mesterséges kátyúkkal telített életről vall, amiben élni kényszerült. Teszi ezt mégis valami éteri, gyöngéd líraisággal örökítve maradandó fricskává annak, akiben még mocorog valami emberi.

A megfoghatatlan, csak ér­zékelhető létezővel minden más – nem istenes – költőnél meghittebb kapcsolat az övé.   Verseiben úgy el tudott szállni e világból, majd oda vissza, ahogy csak az angyalok.
Olyan költő volt, aki házi­munka közben is ki tudta gyöngyözni verseit. Szeré­nyen, látványos, cicomátlan, ön­fényezés és önmutogatás nélkül élte mindennapjait. E törékenységében is erős asszonynak köszönhetően jut­hatott oly fontos szerep a gyergyószentmiklósi Sala­mon Ernő Irodalmi Körnek, hogy az ITÁSZ közgyűlést szervezhetett itt.  A gyergyói íro­gatók, verselgetők négy, Találkozások címen megje­lent gyűjteményes kötetének egyik szerkesztőjeként pedig jelentősen járult ahhoz, hogy a kör 56 esztendeje ne tűnjön el a múlt iszapjában. 
Bertha Zoltán irodalom­történész, kritikus értéke­lé­séből fogok a következőkben idézni, súlyt adva pihekönnyű szavaimnak. A kötetbe általa írt előszóból választottam néhány kikerülhetetlen gondolatot:
„Gál Éva Emese költészete a modern erdélyi magyar líra egyik legszebb fejezete. (…)
Olyan poéta volt ő, aki szemérmes, halkszavú, vissza­­fogott tónusú lírai be­széd­módjával is szívbe­marko­ló érzéseket és torokszorító igaz­­ságokat tudott egyszerre élménydús közvetlenséggel és lélektisztító költői emel­kedettséggel kifejezni. (…)

A csiszoltan kigyön­gyözött szavak mértéktartó és aránytudatos dallam­ve­ze­tésében, lüktető zenei­ségében és borongó háttér­morajlásában az emberi létezés legmélyebb lelki, sorsélményi és meta­fizikai dimenziói sejlenek föl. A kimondott szóban és mö­götte a kimondhatatlan is ott rejtőzik. (…)
Amiként a parányi em­berlét – s az emberi nyelv – érintkezése a kozmikus, uni­verzális misztérium bű­vös­ségével: önmagában is csodaszerű. »Csoda a szó, mert az, amit jelent, / újjászülethet benne végtelenszer. / Oly időt­lenné váltja a jelent, / hogy túléli vele magát az ember« – szól az alaphangot adó felütés a könyv legelején, azt is ékes szentenciába örökítve, hogy »Se nyelv, se hit, se világ nem marad / egész, hogyha hűtlen lesz önmagához.«
Hiszen mint ahogy nincs ember teremtő és szer­ves mindenség nélkül, úgy világ­egyetem sem ember nélkül: »Minden, ami szerelemmel éled, / a gyermek, haza és a gondolat (…) Nem csak ég­bolton villogó csillag, / de ember, ember kell a messze­séghez.«
Megrendítőn súlyos élet­művet alkotott a képzőművész, grafikus, költő, író, publicista Gál Éva Emese. Műfajok, hang­nemek, intonációk lírikus sokféleségében összesűrű­sö­dő versvilága felkavaró és fel­e­melő hatású. Látványt és képzeletet, élményt és emlékezetet, élet- és értékszeretetet ki­árasztó költeményeiben – az élet- és pillanatképi vagy táj­festőszimbolikus helyzet- és hangulatrajzoktól a nagyívűn felboltozódó, horizonttágító rapszódiás gondolati poémákig – rendre fölragyognak azok a versmondatok is, amelyek akár szállóigeként is olvashatók, idézhetők, szavalhatók vagy énekelhetők.”
Dr. Vincze Csilla igaz­gató a Városi Könyvtár oltalma alatt – önkormányzati támogatással –, a szobrász, költő, özvegy Burján Gál Emil engedélyével, Gál Éva Emese születésének 70. évfordulója tiszteletére az F&F kiadó gondozásában megjelent ékszert tesz elénk, amelynek borítója tragikusan elhunyt lá­nyuk, Enikő munkája.
Gál Éva Emese akadémiát végzett grafikus. De festő képzőművész is. Kilenc évvel ezelőtt a Réz Lámpás kávézóban megnyithattam egyik kiállítását. Akkor is az avatatlan lelkesedésével mutattam be munkáit, bár csodálatom őszinte volt. Most a kínai bölcsességre hivatkozva, ami szerint egy kép megér ezer szót, ajánlom figyelmükbe e néhány, művészete jelentőségét sejtető alkotást, egy szép lelkű művész világra mentett látomásait. A falakon mintegy kéttucatnyi festménye látható. 

(Elhangzott 2025. december 4-én a Városi Könyvtárban, a könyv bemutatóján.)

MÁRTON ÁRON ÜZENETE
Korok az embert vasra verhetik,
poklaiba taszíthatja a rendszer,
amíg bilincselhetetlen a hit,
a vasnál erősebb a hívő ember,

és nem veszhet a glóriája el!
Féltéssel teremti tovább a képet,
hogy erdők könnyeit itassa fel,
s méltóvá tegye az emberiséget
az Időhöz, melyben nincs hátraarc!
A Hit és az Igazság Isten fénye,
amit nem árnyékolhat be a harc,
ha az ember magával küzd meg érte.

Márton Áron! Hiteddel üzened a jövőt,
ami nem viselt még vétket,
hogy alku tárgya soha nem lehet
az Isten, nemzet, ember és a lélek.