– Említette csíkszeredai előadásában, hogy egyre kevesebbet beszélünk a magyar–román történelmi megbékélésről. Mi lehet ennek az oka?

– Szerintem ennek elsősorban az az oka, hogy Románia és Magyarország is tagjai az Európai Uniónak és a NATO-nak. Sok közös céljuk van, sok közös megvalósításuk van. Nagyjából úgy néz ki a dolog, hogy a civil szféra is úgy gondolja, hogy a politikai pártok, a kormányok jobb megoldást találnak majd erre a kérdésre, amelyet mi, civilek vetettünk fel. De az a benyomásom, hogy sokkal kevesebbet találkozunk, mint régen. Nagyon jól emlékszem arra az időszakra, amikor román értelmiségiek nagyon gyakran találkoztak az RMDSZ vezetőivel, és együtt találtunk ki olyan megoldásokat, amelyeket aztán javaslatként továbbítottunk főbb román pártoknak. Arra is jól emlékszem, hogy a bálványosi találkozó, a nyári egyetem egyik legfontosabb komponense ele­inte pont a román–magyar meg­békélés volt. Igaz, hogy akkor még nem voltak annyira kidolgozva a kisebbségi jogok jogi keretei Romániában, mint most. De akkor meghívtunk román diákokat, egyetemistákat, politikusokat, és együtt a magyarországiakkal és az erdélyi magyarokkal nyíltan tárgyaltunk azokról a kérdésekről, amelyek még megvalósításra vagy válaszra várnak. Ez azóta valahogy kimaradt a folyamatból. A bálványosi találkozó szerintem most inkább egy magyar–magyar párbeszéd, és kevésbé egy magyar–román vagy román–magyar párbeszéd. Ennek az egyik magyarázata, amint mondtam, az, hogy a két ország, a két közösség ugyanazokban a nagy szervezetekhez tartozik, és úgy néz ki, hogy ezeken belül meg lehet oldani a vitás kérdéseket. Mégis úgy látom, hogy az elmúlt években, amióta kitört a háború a szomszédunkban, felerősödött populizmus és válsághelyzetek vesznek körül bennünket. Bizony, a közösségi médiában a különböző nyilatkozatok nem mindig a toleranciáról és a megbékélésről szólnak. Úgyhogy érzem, folytatni kell az iskolákban, a politikában és a civil szférában ezt a román–magyar párbeszédet.

– Pont erre akartam rákérdezni: Ön szerint ma miért kell beszélni a román–magyar történelmi megbékélésről? Hiszen az elmúlt évtizedekben sok minden megváltozott. Például Kolozsváron már régóta nem Gheorghe Funar a polgármester, a Kolozsvári Magyar Napokat azóta már tizenhatszor megrendezték, az RMDSZ pedig szinte állandóan kormányon van. Ebben a helyzetben miért tartja még mindig időszerűnek a megbékélés kérdését?

– Azért gondolom, hogy szükség van rá, mert itt Erdélyben ez továbbra is kulcsfontosságú kérdés, és még nem értük el azt a fejlődési szintet, amelyet célul tűztünk ki. Például továbbra is mindkét nemzet a saját történelmét – illetve a románok történelmét – tanulja, Erdély történelmét viszont nem tanítjuk. Eddig minden magyar vagy más kisebbségi gyermek megtanul románul jó szinten – reméljük, legalábbis, úgy tűnik –, de a többségi nemzet tagjainak nincs meg a lehetőségük megtanulni egy kisebbségi nyelvet, főleg a magyar közösség nyelvét, amely a legfontosabb. Így kulturálisan nem ismerjük olyan jól egymást saját közösségeinken kívül.

– Előadásában azt mondta, a demokrácia olyan, mint egy növény: mindennap foglalkozni kell vele. A gazdasági okokon túl mi lehet az oka annak, hogy magát a demokráciát kell félteni attól, ha egy autoriter párt jut hatalomra az országban?

– Nekem és az én nemzedékemnek, azt hiszem, erre van válasza. Ha ugyanis ilyen politikai erők vennék kezükbe a kormányt és az ország irányát, az lépésről lépésre diktatúrához vezetne. Ezt ki kell zárnunk. Hiszen így születtek a kommunista, a fasiszta vagy a náci diktatúrák is: populizmusból, olyan pártokból, amelyek a gyűlöletre építettek, és kizártak különböző csoportokat. Ha ez benne van egy párt diskurzusában, akkor nagyon kell vigyázni, hogy a hatalom ne kerüljön a kezükbe.

– Mennyire tartja aggasztónak, hogy ma világszerte, így Romániában és Magyarországon is a közbeszédet egymást kizáró diskurzusok uralják? Úgy tűnik, a pártok saját, kizárólagos narratívákat építenek, és nem marad hely a valódi párbeszédnek. Hogyan lehetne mégis megtalálni a közös nevezőt?

– Szerintem a klasszikus demokrácia éppen arra törekedett, hogy létezzen – hogy is mondjam – egy közös konszenzus. Legyen néhány olyan alapvető téma, amely minden csoport számára egyformán fontos: az emberi jogok, a szabadság, a szólásszabadság, a tulajdonjog és így tovább. A klasszikus demokrácia ezt elfogadta – akár jobboldali, akár baloldali demokratikus pártról volt szó. Na most, ez valahogy megszűnt, és látjuk, hogy a konszenzus nagyon sorvad. Mindenki külön-külön a saját csoportjának – legyen az etnikai, társadalmi vagy földrajzi – érdekeit képviseli, és sokszor éppen az ellentéteket helyezi előtérbe. Szóval újra kell építeni a konszenzust. Mi mindig meg tudtunk állapodni, és meg is állapodtunk a történelem során sokszor. Igaz, néha csak szörnyű háborúk után, de rájöttünk, hogy vannak olyan értékek, amelyeket megosztunk, és amelyek minden csoport számára fontosak – legyenek azok etnikai, nyelvi vagy vallási közösségek. Ilyenkor a pártok abban tudnak különbözni, abban tudnak versenyezni egymással, hogy milyen megoldásokat kínálnak azokra a kérdésekre, amelyek még nincsenek megoldva. De ha végigolvassuk a pártprogramokat, és közben hallgatjuk a diskurzust, látjuk, hogy a programokban még ott vannak a válaszok a valós kihívásokra, a diskurzusban viszont rengeteg a populizmus, az ígérgetés, a felelősség áthárítása. Szerintem, ha a mai pártok meg akarnak maradni, akkor sokkal inkább a konszenzusra kell törekedniük.
– Ön szerint mennyire van elrugaszkodva a jelenlegi romániai politikai elit a valóságtól és a közemberek mindennapi gondjaitól? 

– Szerintem az utóbbi években nőtt a távolság a politikai elit és az emberek között. Másképp nem is lehetne megmagyarázni, miért léteznek szélsőségek. Hiszen minden ember arra törekszik, hogy olyan pártra szavazzon, amely betartja az ígéreteit. De ha a hagyományos pártok csak ígérnek, miközben maguk is korruptak, a nepotizmus is jelen van, akkor az emberek látják, hogy becsapták őket, és nyitottabbak lesznek más megoldásokra, másféle, vonzó diskurzusokra – mert elhiszik, hogy azok nem fogják őket becsapni. Én azt veszem észre, hogy itt nemcsak politikai válság van, nemcsak a szélsőségek válsága, hanem a liberális demokráciáé is. Mert azok a pártok, amelyek demokratikusnak mondják magukat, sokszor megfeledkeznek az ember mindennapi problémáiról. Ez olyan, mintha azt mondanám: fáj a fogam, és el akarok menni a fogorvoshoz, ők meg azt felelnék, hogy nem fáj, mert ők jobban tudják, mint én. Szóval ennek az arroganciának véget kellene vetni, és az emberek valós problémáival kell foglalkozni, hogy ne hagyjunk teret azoknak, akik nagyon szépen előadják, hogy ők mindent meg tudnak oldani, mindent meg tudnak menteni. De közben rögtön hozzák az ellenségképet is, a gyűlöletet is, és azt, hogy bizonyos csoportokat ki akarnak zárni. A történelemből ezt meg lehet tanulni: ez így történt. A fasizmus és a kommunizmus is csodálatos ígéretekkel jött, aztán lágerekkel, deportálásokkal, szegénységgel és börtönökkel végződött.