Én mozgásban voltam egész életemben. Végigszökdécseltem a ne­héz napokon is, sosem szomorkodtam. Akkor még jó volt a lábam, nem, mint most: ha kellett, ugrottam, ha kellett, futottam, mezítlábasan roptam a lakodalmakon, mindent elkövettem, hogy hagyjanak élni. Egyszer május elsején annyit táncoltam, hogy másnapra lesántultam. Másnap reggel a férjemnek panaszkodtam, hogy a munka ünnepén úgy megdolgoztattak, hogy járni se bírok. Aztán elbújtam a kert mögé, úgy rázott a kacagás. 

A házasságot is így vettem, mint mindent: ahogy jött. Három nap alatt esküdtünk meg. Csütörtökön bejelentettük, pénteken kihirdették, szombaton vacsora. Négyen mentünk a templomba, szekérrel, nem hiányzott a násznép egy cseppet sem. 
Az volt a szokás, hogy meg kellett kerülni az oltárt. Elöl ment a vőlegény, még bökdöstem az oldalát, hogy induljon, mert olyan sötét volt, hogy alig láttuk, hova lépünk. A kántor rázendített, hogy „Föl-föl a szívekkel”, vonult nagy bőcsen az uram, mi mind utána, papostól, virággal, nagy ruhában, ahogy illett. Volt ott valami mélyedés a földben, a férjem belelépett, felborult, mi öten rá, a lábammal az ég fele kalimpáltam, az alsószoknyám fehéren lebegett a mindenszentek szeme láttára. A pap is rám esett, a cipője beszorult, egymás hegyén-hátán kiterültünk, fölemelt szívekkel. Pironkodtam is, kacagtam is, lám, Isten színe előtt milyen áhítattal rogyunk össze.

A lagziban jól összevesztünk. Az volt a mondás, hogy „a fazakat megkongatják, s ha likas, elhajítják”. Na, hát engem is dobáltak, gúnyolódtak. Legtöbben tudták, hogy már terhes vagyok. Fogtam magam, ünneplőcipőben hagytam ott az egész társaságot. Úgy elmentem, hogy a domb tetején értek csak utol, Menaságon. Ha az ember lába megindul, kövesse.
Az uram jött legelöl, kérlelt, hogy bocsássak meg, ölelgetett. Felhúztam az orrom. Engem nem hanyigálsz, nekem nem parancsolsz, mondtam neki. Még hogy likas fazék!...
Aztán visszamentünk. 
Attól kezdve tudta, hogy kell bánni velem. Hagyta, hogy tegyek, ahogy jónak látom. Vele szabad voltam, és én is hagytam, hogy szabadon járjon-keljen. Jó ember volt. De makacs is. Gyakran veszekedtünk, forrófejűek voltunk mind a ketten. Takarodj innen, ne is lássalak! –  ilyeneket mondott. Én döngettem a lábammal mérgemben. Én itt maradok, te, ha menni akarsz, menjél! – feleltem dacosan, és nem mozdultam egy tapodtat sem, ötven évig álltam az oldalán, hol toporogva, hol táncikálva, de páros lábbal. Az embernek meg kell tanulnia, hogy mikor menjen, mikor szaladjon. S azt is, hogy mikor maradjon egy helyben.