K. Jakab Antal (Marosvásárhely, 1942. július 26. – Kolozsvár, 2007. június 20.) újság- és esszéíró, irodalomkritikus. 1971-től az Utunk, a későbbi Helikon szerkesztője. Legjelentősebb írása, a művészeti kérdéseket feszegető, kritikákat is tartalmazó esszékötete, A névmás éjszakája 1972-ben látott napvilágot. Kritikusi munkássága nagy hatással volt az erdélyi irodalom egészére.

Ma talán kevésbé ismert K. Jakab Antal neve. Azt hiszem, az a fajta mester volt ő, aki élőszóban többet adott, mint ami fennmaradt utána. Pedig ifjúkoromban nagyon fontos egyéniségként élt az erdélyi irodalmi köztudatban, az Utunknál, a későbbi Helikonnál volt szerkesztő. Rendkívül művelt, tartásos ember volt, valami olyan morális tisztaság érződött benne, ami manapság kihalóban van.

Volt egy híres rovata az Utunkban, a Levélváltás, a folyóirat utolsó oldalán, ahova az akkori, burjánzó költőpalánták beküldték az alkotásaikat, és K. Jakab hol gyilkos iróniával, hol száraz tartózkodással vagy egy nagyon rövid jótanáccsal irtotta az irodalmi gazt és felesleget, formálta a versíró ifjúságot. Ezeknek a minikritikáknak hihetetlen hangulatuk volt, merem állítani, hogy nemcsak ő és  felesége, Csöpi néni szórakoztak fergetegesen rajtuk, de még azok is, akiknek címezte ezeket.

Én tizenegyedikes voltam matematika–fizika osztályban, a meg nem értett lázadó korszakom kellős közepén, így hát úgy éreztem, mindenképp rímbe kell szednem aktuális kedvencem, a Dresch Quartet Sámánéneke által ihletett gondolataimat. Olvastam akkoriban valami nyelvészeti tanulmányt arról, hogy a magyar nyelv a románnal vagy az angollal ellentétben sokszor elhagyja a létigét a mondatban. A progresszív szellem azt diktálta, hogy csak azért is felrúgjam ezt a szabályt. Ezekből az inspirációs forrásokból született az a két sor, hogy „a ló fut, a ló van fekete / habzó szőrrel vágtat rajta a halál jegyese”. És sajnos, sok további sor is, egy három és fél oldalas förmedvény, ami úgy nézett ki, mint egy vers, hiszen egymás alá voltak írva a sorok. Ezt küldtem be a szerkesztőségbe, és tűkön ülve vártam az ítéletet. 

Ott volt az Utunk következő lapszámában: V. L.-nek, Csíkszeredából. „Van neki címe. Lenni címe neki. A címe lenni Sámánének.” A földbe is süllyedhettem volna elvileg, de a végére odatett egy tanácsot is, amibe kapaszkodhattam: „Írjon rövidebben.” Megfogadtam akkor, és azóta is bevált. És mindenki, akivel azóta beszéltem erről, azt mondta, hogy náluk is beletrafált az öreg. Van olyan barátom, aki azt a visszajelzést kapta, írjon prózát inkább. És mit ad isten, később prózaíróként lett sikeres. Nagyon jó érzékkel meglátta a szöveg mélyén az embert.

Személyesen 90-ben találkoztam ve­le először, a forradalomnak hitt fordulat után, ami hozott egyfajta misztikus, euforikus pezsgést Kolozsvárra akkor. Én még nem oda jártam egyetemre, de egy alkalommal meglátogattam egy ottani barátomat, és aznap este valahogy felkerültünk K. Jakabhoz, rajtam kívül egy lány és öt fiú. Nagyon örült a társaságnak, Csöpi néni talán kevésbé. Poharazgatás közben irodalomról, történelemről, matematikáról beszélgettünk, és szívtuk egyik cigit a másik után. Vágni lehetett a füstöt.

Volt a szobában egy akvárium, benne egy gőte. Bár nem vagyok képzett biológus, azt hiszem, zavarta a dohányfüst. Mindenesetre, Csöpi nénit biztosan zavarta, mert időnként hangosan csattogtatva ablakot nyitott. Nekünk ez nem tűnt fel, de a társaságunk egyetlen lány tagja észrevette, és megsajnálhatta, mert amikor már ötödszörre jött be szellőztetni, felé fordult, és megkérdezte:

„Tessék mondani, mit fogyaszt ez a gőte?”. Erre K. Jakab, mint egy vércse, fölneszelt, és megszólalt a hirtelen támadt csendben: „Hát mit fogyasztana, kedves kisasszony? Mi mást, mint Schillereket?!”.

Akárcsak a kritikáiban, a valós helyzetekben is megragadta a csattanót. Keveset beszélt, de amikor megszólalt, annak megvolt a sava-borsa.

Többször is voltunk nála ezután a Grigorescu negyedi lakásában. Zenéről meg matematikáról beszélt leginkább, mert ezeket tartotta a legtisztább dolgoknak, ezeket nem lehet besározni, mondta. Aztán egyszer nekiszegeztük a nagy kérdést, azt, ami akkori fejemmel a leginkább foglalkoztatott: mi a vers? Tessék mondani. Nagyot szívott a cigarettájából. És azt mondta: A vers a szabadság megélése. A szabadság maga.