Az év első napján általában nagy a csend. És rengeteg dologról szólhat ez a csend: az óévbúcsúztatás fáradalmainak kipihenéséről, az összebújás meghittségéről, a magányos számvetésről, titkon meghozott fogadalmakról, szólhat egyedüllétről, szomorúságról, felerősödő hiányról, szorongásról, hogy mit hoz az új esztendő, de várakozásról, reményről is. 
Mindeközben – legalábbis itt, az északi féltekén – a természet is némasági fogadalmat tesz. Ha kimegyünk a lakott részekről, körülölel a csend. És ez is másmilyen mindannyiunk számára. Van, akinek szép és megnyugtató, és van, akinek maga az üres némaság, ami „ordít” az élettelenségtől, és igen, eszünkbe juttatja a halált, mert a természet mélyen alszik, az elmúlás illata árad, és csak az eszünkkel tudjuk, de szerencsére tudjuk, hogy lesz feltámadás és megújulás, eljön a kikelet is egyszer.

Apropó, némasági fogadalom. Az ember évezredek óta kacérkodik a csenddel. Az ősi keleti eszmeáramlatokban mindig is kiemelt szerepe volt a csendnek, ami jóval többet jelent, jelentett számukra a beszéd hiányánál. A legtöbb spirituális hagyományban a tanítványnak meg kellett barátkoznia a csenddel, és mesterek sokasága választotta egész életére a hallgatást. A csend az elme teljességét jelentette, a lélek energiafolyammal való telítődését, a befelé figyelést, a belülről növekvő tudást, öngyógyító erőt, kapcsolatot a transzcendenciával. Keleten született meg a csendmeditáció is mint az egyik legősibb meditációs technika, és hódít a mai napig töretlenül.
Régi keresztény szerzetesrendek is művelték a némaság művészetét, amikor saját belső energiáikra összpontosítva, imádkozva kívántak eljutni a lelki tökéletességhez. A titokzatos kamalduli rend tagjai a világból való teljes kivonulást választották, szerzetestársaikkal is csak karácsonykor és húsvétkor beszélgettek egy keveset, napjaikat egyébként csöndben, magányban, munkával és imádsággal töltötték. A karthauzi rendben is fő helyen áll a csend, a némasági fogadalom mint a szemlélődés, a belső béke elérésének eszköze. 
Mondják, hogy a beszéd energiát igényel, energiát visz el. Aki a csendet választja, megspórolhatja ezt, és többet meghallhat belülről, önmagából és kívülről, a világból is. De tudjuk azt is, hogy az ember eleve társas lény, mindenki nem vonulhat el, mert igényünk van arra, hogy megértsük egymást, és a hozzánk intézett szavak energiát is bocsáthatnak ránk. 
Vajon meglelhető-e az egyensúly a csend és a hangzavar között? Ha a csend beszélni tudna, számunkra miről szólna?