A Csíki-medence egy észak–déli irányban el­nyúló, hegyekkel kör­be­zárt intramontán medence, 580–700 méteres tengerszint fe­letti magasságban. A Har­gita-hegység és a Csíki-havasok által közrefogott terület földrajzi ér­telemben három fő részre oszlik: Felső-, Középső- és Alsó-Csíkra. A medence tektonikus eredetű, vagyis földmozgások és eróziós folyamatok for­málták ki, majd tavi és fo­lyóvízi üledékek töltötték fel – vázolta érdeklődésünkre a ku­tató-igazgató. Szép Róbert rámutatott: az Olt folyó uralja a vízrendszert: északról dél felé kanyarog, teraszokat, ár­tereket, kisebb mellékágakat, mocsarakat formálva. A lápok és nedves rétek az itt élő emberek életének és a térség mikroklímájának szerves ré­szei voltak. A talajvíz mindig magas volt, sok helyen alig egy méter mélységben.

Beavatkozás és következmények

A kutató szerint a hidrotechni­kai beavatkozások – az 1960-as, ’70-es évek lecsapolási és folyószabályozási mun­kái – indították el a meden­ce mai problémáinak lán­­co­­latát. Az Olt medrének „ki­­­­­­egye­nesítése” és mélyítése, valamint a mellékpatakok me­derrendezése megnövelte a folyó hidraulikus lejtését, ezáltal a víz gyorsabban fo­lyik el, kevesebb időt tölt a talajban.
Az Olt a szó szoros ér­telmében elszívja a vizet a medence alól – mutat rá plasz­tikusan Szép Róbert. A fo­lyó drenázshatása ma már akár 3–5 kilométeres sávban is érvényesül, a talajvízszintet átlagosan 16 centiméterrel csök­kentve. Az egykor állan­dóan vizes rétek és lápok kiszáradtak, a talajvíz 5–10 méteres mély­ségbe süllyedt. A folyamat ön­magát erősíti: a kiszáradt talaj elveszíti víz­tartó képességét, a víz még gyorsabban lefolyik, a természetes vízraktárak – a tő­zeglápok és agyagos ré­tegek – pedig oxidálódnak, bom­lanak. 
A hidrológiai változások talajkémiai átalakulásokkal is járnak. A tőzeglápok ki­száradásával a talajban tárolt szerves anyag oxidáló­­­dik, ami nemcsak szén-dioxid-ki­bocsátást eredményez, ha­nem ammónia­emissziót is. A ku­­­­tatások ki­mu­tatták, hogy a mi­neralizációs fo­lyamatok fel­­gyor­sulnak, a ta­laj­ból így ammó­nia szabadul fel, ami tovább rontja a levegő minő­ségét, és növeli a nitrogén­veszteséget a ta­lajban.
Ez a jelenség nem­csak környezeti, hanem mező­gazdasági következ­mé­nyek­­kel is jár: a nitrogén­vesz­te­ség miatt csökken a talaj termékenysége, a kiszáradó ré­tek helyét alacsonyabb ho­zamú pázsitfajok veszik át.

Felmelegedő medence

A Csíki-medence híres volt sajátos mikroklímájáról – az ország „hideg pólusaként” tart­ják számon, ahol télen akár mínusz 30 Celsius-fok alá is süllyedhet a hőmérséklet. Az éves átlag 4,5–6 Celsius-fok között mozog, a csa­padék 600–800 milliméter között alakul. Az utóbbi évtizedek­ben azon­ban megszaporodtak az inverziós jelenségek és csökkent a hó­borítottság idő­tartama. A tél rö­videbb, a le­vegő szárazabb, a csapadék gyak­­ran záporos jel­legű, így ke­vesebb víz szi­várog vissza a földbe.
A pesszimista klí­ma­mo­del­lek alapján a tér­ségben 4–5 Celsius-fo­kos átlagos fel­melegedés várható a század végére, ami 6 Celsius-fokos kon­ti­nentális ér­téket is elérhet. Ez a felszín alatti vízkészletek további csökkenését és a lá­pok teljes eltűnését vetí­ti előre. A hidrológiai és kli­matikus változások a lég­­kör összetételére is hatnak. A tro­­po­sz­férikus ózon – amely az alsó légkör egyik fontos oxidálóanyaga – meg­növe­kedett koncentrációt mu­tat a térségben. Az értékek, kö­rül­belül 38 ppb (parts per billion) meghaladják az európai háttér­szintet, ami 25–30 ppb.
Az erdők, különösen a luc­fenyőállományok, bio­­gén illó szerves ve­gyü­leteket (izo­prének, ter­pének) bocsátanak ki, ame­­­lyek napfény hatásá­­ra má­sodlagos ózonképződést idéz­­nek elő. Ez kedvezőtlenül hat a mezőgazdasági növé­nyek­re, termésveszteséget okoz­va.

A táj lelke a víz

A Csíki-medence példája intő jel arra, hogy a vízrendszerek­be történő mesterséges be­a­vat­kozások hosszú távon vissza­fordíthatatlan folya­ma­tokat in­­­díthatnak el. A víz nemcsak a táj ökológiai egyen­súlyának, hanem a helyi életformának is része, a legelők, kaszálók, erdők, lápok rendszere min­dig a vízre épült – hívja fel a figyelmet Szép Róbert, aki szerint a megoldás az, ha újra megtanuljuk visszatartani a vizet: – A víz nem ellenség, ha­n­em szövetséges. Ha el­folyatjuk, a tájat, az élővilágot és a klímát is elveszítjük vele – fogalmazott.
A kutató úgy véli, a jövő kulcsa az ökológiai vízgazdálkodás: a természe­tes vizes élőhelyek részleges helyreállítása, a talaj­­vízszint mo­nitorozása és a csapadék helyben tar­tása lehet a fenn­tartható megoldás.