A ház gazdája Szilágyi Csaba, a Lókodi Ifjúsági Alapítvány igazgatója, aki évtizedek óta meghatározó alakja a falu közösségi életének. Az alapítvány nemcsak a tájház megmentésével foglalkozik: Lókodban olyan felnőtt sérültek is élnek és dolgoznak a közösségben, akik korábban árvaházakban nevelkedtek. Az ő mindennapi életük, foglalkoztatásuk és beilleszkedésük mögött is hosszú évek kitartó munkája áll.

Egy romos épületből közösségi ügy

A portát 2009-ben vásárolta meg a Lókodi Ifjúsági Alapítvány. Akkoriban több régi házat próbáltak megmenteni a faluban, de ez az épület különösen rossz állapotban volt. A hátsó része gyakorlatilag összeomlott, a tetőszerkezet életveszélyessé vált, és sokan úgy gondolták, egyszerűbb lenne lebontani, mint megmenteni.

Szilágyi Csaba azonban ragaszkodott hozzá, hogy próbálják megmenteni a portát. Nemcsak az épület miatt, hanem a régi gyümölcsös és az udvar hangulata miatt is fontosnak tartotta a helyet.
A „mentőcsapat” végül váratlan helyről érkezett. Kapcsolatba léptek pécsi építészhallgatókkal, akik hagyományos székely építkezési technikákat szerettek volna tanulni és kipróbálni. Harminc fiatal jött Lókodba, és egy hónapon át együtt dolgoztak a falubeliekkel. Gerendát emeltek, tapasztottak, kerítést építettek, sarat kevertek és vakoltak.

A munkának hamar közösségi jellege lett. A fiatalok számára nem csupán szakmai gyakorlatot jelentett, hanem találkozást egy olyan világgal, amelyet addig legfeljebb könyvekből ismertek. A ház gazdája ma is mosolyogva emlékszik vissza arra, ahogyan estére mindenki nyakig sárosan, fáradtan tért nyugovóra, mégis lelkesedéssel dolgoztak tovább. A felújítás végül nemcsak egy épületet mentett meg, hanem régi tudásokat is visszahozott a gyakorlatba.

A pince természetes hűtőként működött

A ház egyik legkülönösebb része a pince. A vastag kőfalba ferdén egy nagy cserépedényt építettek be, amely a helyiek szerint természetes hűtőként szolgált. Aki belenyúlt, azonnal megérezhette a hideget, és régen itt tartották a húst vagy más romlandó élelmiszert. A házigazda ilyesmivel máshol még nem találkozott, pedig sok régi pincét látott már Székelyföldön. A különös megoldás jól mutatja, mennyi találékonyság rejlett a régi paraszti világ mindennapjaiban. A természet adottságait úgy használták ki, hogy közben semmiféle technikai eszköz nem állt rendelkezésükre.

A régi edény pereme ugyan megsérült a felújítás során, de a pince ma is őrzi annak nyomát, hogyan működött egykor ez az egyszerű, mégis ötletes rendszer.

Vad tulipánok és tovább élő legendák

Tavasszal a tájház kertje különös látvánnyá változik. A fű között vadon élő sárga tulipánok nyílnak, amelyeket „hun tulipánnak” neveznek.
Csaba egy televíziós riportban hallott először arról, hogy a Kazán-szoros környékén található Európa egyik legrégebbi tulipánfajtája. Akkor figyelt fel arra, hogy ugyanez a virág Lókodban is megjelenik minden tavasszal. Azóta a kert egy részét nem kaszálják le, hogy a tulipánok szabadon virágozhassanak, így idén már több mint százötven nyílt ki belőlük.

A helyi hagyomány szerint ezt a virágot a hunok hozták Európába. Hogy ebből mennyi a legenda és mennyi a történeti valóság, nehéz eldönteni, de a történet máig része a helyi emlékezetnek.

Tárgyak, amelyek család-történeteket őriznek

A tájházban minden tárgynak saját múltja van. Az egyik sarokban egy régi csizma áll, amelyben ugyanannak a családnak három generációja ment férjhez. A több mint százéves lábbeli ma is jó állapotban maradt meg.

A szobában egy kihúzható padágy áll, amelyben valaha gyerekek aludtak egymás mellett, szűkös helyen, természetes egyszerűséggel. A saroktékában egykor Bibliát tartottak, a szövőszék régi székely munka, a varrógép pedig eredetileg is ebből a házból származik.

Még a függönyök története is különös. Egy szomszédasszony évekkel korábban elvitte őket az omladozó házból, hogy megmentse az enyészettől, majd később visszahozta őket. Ekkor derült ki, hogy mintájuk szinte teljesen megegyezik azokkal az azsúrozott függönyökkel, amelyeket Szilágyi Csaba édesanyja készített saját falujában, több mint százötven kilométerrel arrébb.

Az ilyen pillanatok mutatják meg igazán, milyen mélyen összetartozik a székely falvak tárgyi kultúrája még akkor is, ha a települések távol esnek egymástól.

Egy rádió, amelyen keresztül visszaszólt a múlt

Az egyik polcon ma is ott áll egy régi rádió, amelyet valaki ajándékba hozott a tájháznak. Amikor bekapcsolták, először csak recsegés hallatszott, majd egyszer csak megszólalt rajta a Szabad Európa Rádió. A pillanat szinte mindenkiből emlékeket hívott elő. Előkerültek a titokban hallgatott esti adások történetei, valamint egy olyan korszak hangjai, amelyeket sokan ma is pontosan fel tudnak idézni.

A rádió így nemcsak tárgy maradt, hanem kapcsolat egy olyan időszakkal, amelynek emlékei még mindig élnek azokban, akik átélték.

A lókodi tájház talán éppen attól különleges, hogy nem vált mozdulatlan kiállítássá. Nyáron több tábor működik, itt tartanak hegedű- és népdaloktatást, és itt fogadják a táborozó gyerekeket meg a szülőket is.
Ilyenkor a konyhában újra és újra fellobban a tűz. A házat úgy alakították ki, hogy lakható maradjon, ne csupán nézni lehessen.

A ház mozog, változik, öregszik

A gerendák itt-ott megsüllyedtek, a falakon új repedések jelentek meg. A ház élő anyagból épült, és úgy is viselkedik: mozog, változik, öregszik.
Szilágyi Csaba szerint a felújítás idején még teljesen vízszintes volt minden, azóta azonban a ház ismét „helyezkedni” kezdett. És ettől az egész ház valóban úgy hat, mintha valóban lélegezne.