Hirdetés

Van nekem egy kicsi fiam

Bíró István

Összeütközött két személyautó az egyik csíkszeredai áruháznál, átjárón ütöttek el egy nőt Székelyudvarhelyen, lezuhant ejtőernyőjével egy fiatal Marosvásárhelyen, holtan találták meg az eltűnt Molnár Beátát, medve jár a kovásznai szívkórház udvarán, áttörték az ukrán védelmi vonalat az orosz erők a kelet-ukrajnai Luhanszk régióban – csak néhány hír az elmúlt napok történései közül. Ugye, hogy semmi biztató!? Ki kell kapcsolni a tévét, nem kell olvasni az újságot, és akkor boldogabb leszel. Gyakran ezt mondogatják a médiaellenes véleményvezérek, és nem csak. Igazuk van, de csak részben. Mert attól, amiért nem sokat tudunk zűrzavaros hétköznapjaink világáról, még léteznek és történnek dolgok, amelyek néhány napon belül érinthetnek bennünket. S még nem is említettem, hogy a hírszemle után betértem a gyógyszertárba fájdalomcsillapítóért. A vásárlás után el is gurult a pirula. Egy doboz fájdalomcsillapító és tíz más bogyóért 103 lej 70 banit kértek. Szerencsém, hogy aznap nem mentem a nagybótba. Ott sem ismerik rendesen a lejt. Erről meggyőződtem egy héttel korábban, habár meglehet, hogy ma már nem azon az áron adják a mindennapit, mint akkor. Mindezek után kocsiba ültem, és indultam a napi teendőim folytatására, közben felvettem egy régi barátomat, akitől jó néhány éve messze sodort az élet. Közben tőle megtudtam, hogy amióta nem találkoztunk, megházasodott, s rövid időn belül el is hagyta a zasszon (mert ugye Székelyföldön nehéz kimondani: a párom, a társam, a kedvesem stb.) egy másik fickóért. Bizonyára szebbért, jobbért és talán gazdagabbért. Az is kiderült, hogy nem elég a lelki fájdalom, a perek sokasága is fájdalmakat okoz. Azaz sokat kell dolgozni, hogy legyen miből fizetni az ügyvédet. De ügyes a srác, talpraesett, nem torpan meg, kitartóan küzd. Kérdeztem is tőle, hogy honnan ez az erő. Azt mondta: van nekem egy kicsi fiam, és nem kell annál több motiváció a hétköznapokhoz, mint az ő léte. Mindezek után részemről csak némi hümmögésre és képzeletbeli kalapemelgetésre futotta. Büszke vagyok rá, már csak azért is, hogy a húszas éveinek közepén járó fiatalember bánatát nem az alkoholba vagy más bódítókba fojtotta. Respekt! A félórás utazás után is sokáig hallottam a hangját: „Van nekem egy kicsi fiam...” Sajnos borítékolható, hogy az elkövetkezendő napokban is összeütközik két autó a megye valamely településén, megtörténhet az is, hogy ismét elgázolnak valakit az átjárón, szerencsétlenség ér egy fiatalt, és az már a biztosabbnál is biztosabb, hogy lakott területeken fog kószálni a medve, és ki tudja, merre alakul a háborús helyzet!? Az is tény, hogy vannak még olyan rothasztó, mérgező, agresszív (és nemcsak kolozsvári) alakok, mint amilyenekről mostanában szólnak a hírek. A legdühítőbb az, hogy vannak, akik eltűrik, lapítanak, segítik az ilyen illetőket a hétköznapokban, de az is előfordul, hogy gyakran egy rendszer védi, támogatja őket. Meddig!? Az is több mint bizonyos, hogy a fizetések nem fognak arányosan emelkedni az inflációval, lehet, hogy egy hét múlva 103 lej 70 baniból már csak fájdalomcsillapítóra futja, s az is lehet, hogy a kamuflandok (hitvány) termékeit is könnyebben beszerzik azok, akik csillagásznak készültek, de csak holtkórosak lettek. Minden elkeserítő szándék nélkül írom ezeket a sorokat, de tény, hogy bármikor bármi bekövetkezhet. A kérdés csupán az, hogy van-e „kicsi fiunk.” Nem feltétlenül a szó szoros értelmében értem (de ha úgy is van, az a legjobb). Tehát van-e olyan valami az életünkben, ami a legnehezebb életkörülmények között is kitartásra ösztönöz, megerősít, és nem engedi, hogy elinduljunk a lejtőn? Akik látták Csíkban a Csárdáskirálynőt, azok tudják: „A lejtőn nincs megállás, még felfelé sem.” Ha nincs kicsi fiú, akkor itt az ideje, hogy legyen, és jó sokat foglalkozzunk vele!

Bíró István



Hirdetés


Hirdetés
Hirdetés

Kövessen a Facebookon!